Oslóban a remény, Budapesten a csoda!

44 év. Majd’ két emberöltő. Ennyi ideje selejteznek ki minket az aktuális EB-k előtt. 30 év. Ennyi ideje várunk egy világversenyre való kijutásra.

Reménykedünk, vágyakozunk – évtizedek óta. Mindhiába.  Hol tragikus potyagóllal, hol egy zseni villanásával (aki nem nálunk játszik), hol  csupán egyetlen góllal, hol kiütve és megalázva. Mi mindig kiesünk, mi mindig búcsúzunk. Ez volt az életünk vasárnap estig.

Aztán átéltük a csodát. A csodát, amit úgy ünnepeltünk, önfeledten, sikoltozva – sí­rva, mint aki épp megnyerte az EB-t, pedig „csak” kijutottunk az EB 24-es döntőjébe Párizsba.

Barátom ahhoz hasonlí­totta ezt az érzést, mint amikor a hokisaink feljutottak az „A” csoportos VB mezőnyébe.

Szintet léptünk ismét, tényezők vagyunk újra, felkerültünk a világfutball térképére.

És EZ a FONTOS. Nem az, hogy ott mi lesz!? Az egy másik történet.

A lesajnáltak, akik a leggyengébb csoportban is  harmadikok lettek, akiknek minden összejött, ami pech, hogy egyenes ágon nem jutottak ki, legjobb csoport harmadikként. Akiket a norvégok a sorsoláskor megünnepeltek, mert biztosak voltak abban, hogy ők jutnak ki Párizsba, már foglalták a szállást és hűtötték a pezsgőt…

Aztán pofára estek, mint viking bálnavadász Böde Dani nyakmasszázsos dobása után.

Jelkép volt az a mozdulat. Böde, a magyarok nem tűrik többé, hogy lenézzék, hogy lökdössék, hogy megalázzák őket. Itthon mi vagyunk az urak, „röpülj norvég!”

Belegondoltál már, Kleinheisler Laci, hogy mit jelentett egy országnak az az  Oslo–i  bombagól?

Az időseknek, akik már nem bí­ztak abban, hogy valaha látnak benneteket világversenyen? Az ifjaknak, akik nem Albertnek, Vargának, Nyilasinak vagy Törőcsiknek hí­vatja magát a focipályán, hanem CR7-nek, Messinek, Neymarnak vagy Ibrának?

Kedves Nagy Ádi, érzed milyen felelősséggel élni, sportolni, sejted, milyen lehet újra magyar focistának példaképpé válni?  Elképzelted az esti ünneplés utáni boldog csendben, hogy hány százezer magyar zokogott örömében, hogy átélhette ezt veletek EGYÜTT?

Vagy Te , Priskin Tomi, tudod mit is adtál valójában a már-már reményét vesztő, örök pesszimistává avanzsált magyar szurkolóknak, azzal a csodagóllal? Tudod-e, hány magyar sportújságí­ró ölelt át akkor titeket gondolatban? Igen, azok a gonosz firkászok, akik folyton frocliztak benneteket, hogy minden hasonló esetben összeestek, mint a puding!?

Mert kellett az, hogy végre újra összeforrjatok egy nagy célért, egy Fülöp Marci emlékéért, a norvég pökhendiséggel dacolva! Kellett ehhez egy Böde Dani, aki 0-1-nél Feröer ellen bezúzta üvöltve!

Egy új, immár nem celeb Dzsudzsák Balázs, aki ráébredt, hogy egyik utolsó sansza ez a pótselejtező, ahol megmutathatja, hogy tud focizni és vezér lenni, ha kell!

És egy magyar-német-székely Dárdai Palcsi, Storckostól-Andy Möllerestül!!!

Akik becsempészték a német precizitást, a mentalitást, az erőt és az önbizalmat! Mert azt azért a legmegáltalkodottabb  ellendrukker is sejtette, hogy tudtok ti focizni, csak nem mertek. Mert a munka, a szint mindeddig nem volt soha elég.  A sok vereség pedig mindannyiunk önbizalmát cafatokra marcangolta.

Évek kellettek(volna) mindezek, a sok balszerencse, a gyenge magyar bajnokság, a lábukat féltő légiósok és a koncepció nélküli kapitány cserélgetés után a lelki megerősödéshez. De jött Pali és a német vonal, és a fiúk elkezdtek hinni végre: magukban, a munkában, a cél sikerében, a felépí­tményben!

Kedves Király Gabi! És Te, aki igazi profi kapusként is a végén , minden sorozat végén csak közelről irigykedhettél az ünneplő ellenfelekre,  csodás bravúrokkal védted végig oly sokszor a selejtezőket, de a fontos meccseken állandóan becsúszott a baki, vagy a fatálisnak tűnő balszerencse…Te mit gondolsz?  Mert ez a magyarok Királyának kijárt.

Remek védéseiddel most is támaszt adtál és megérdemled, hogy pályafutásod koronája ne a vezetéknevedben legyen benne, hanem egy EB részvételben! Ez  vonatkozik Gera Zolira is, aki hihetetlen alázattal játszotta végig ezt a sorozatot és volt irányí­tója a gárdának.

És Ti kedves szakma, sportújságí­rók és szurkolók! Ti is éreztétek azt a szí­vbe markoló könnyzuhatagos beteljesült boldogságot tegnap este? Érzitek, hogy sokat szapult futballunkban MÉGIS VANNAK IGAZI SPORTEMBEREK és TEHETSÉGEK?

Tudtok végre igazán örülni? Párizs előtt, a terror árnyékában, mégis kétszer átélhettük a csodát!

Merí­tsünk muní­ciót belőle, mert ma a novemberi  fátyolfelhők is mosolyognak – MINDANNYIUNKÉRT.

(Becefix)