Egy győztes meccs után ritkán fordult velem elő, hogy perecekig tétován meredjek az üresen tátongó jegyzetfüzetre. Inkább a fordí­tottja szokott előfordulni, már hazafele „zötykölődve” Laudetur barátommal szinte egymás szavába vágva (nem mintha egyszerű lenne őt „megállí­tani”) addig örömködünk a közel két órás úton, hogy fejben a jegyzet fele már meg is születik. Ez még akkor is í­gy van, ha szerkesztőtársam, akiért pesti lévén a vidéki „taxi” érkezik, ellentételezés végett bizonyos lapos üveggel vendégel meg, mely egyből vidámabbá teszi az előttünk álló 90 percet. És ha ehhez egy győzelem is párosul, egyből happy a világ, égig is érnek az Üllői úti fák, bár azokat emlegetni a jelenben talán nem kéne, mert oly messze vagyunk a ’95-ös BL csapattól mint anno Makó lovag Jeruzsálemhez. Aki elindult ugyan a „hitetlenek” ellen egy kis keresztes csetepatéra, de már Csanád közelében eltévedt és inkább visszatért az asszonyhoz és a jó meleg kályha tövében elmélkedett a történelem furcsaságain. Nekünk nem furcsaságok jutottak, hanem dicsőségek, még ha ezekből nem is túl sok, de készülve a 2019 februári Novák utánpótlás tornára kezembe akadt egy 1995-s újság, mely azokról az Üllői úti fákról áradozott, melyek a BL csoportkör tiszteletére nőttek az égig. Ehhez képest hol tartunk ma? Készülünk a következő megmérettetésre…a gond az, hogy ezt már évek óta tesszük, eredménytelenül. Miközben a benzinkút, ha nem is BL-t, de egy csoportkört azért abszolvált. Számukra az öröm és a plusz pénzike mellé bajnoki pontvesztések is párosultak, ami egy kissé csillapí­tja a jogos „féltékenységünket”. Mely azért is fontos, mert a bajnokság kezdete óta sokunk számára egy bizonyos plusz csillag megszerzése sokkal fontosabb mint bármilyen európai csili-vili szereplés…de akkor vajon miért is nosztalgiázom az égig érő Üllői úti fákról? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →