Amikor egy ví­rus ledönti az embert a lábáról és lázasan, hidegtől rázva mindent magára húzva próbál elbújni a világ elől, nem a legkellemesebb érzés végigszenvedni egy újabb kudarcot. Ilyenkor nem tudjuk, hogy valójában azt látjuk-e amit a szemünk érzékel, vagy az erőteljes hidegrázás okozta kábulat játszik velünk komisz játékot. Persze jobb lett volna inkább bekapni egy altatót és duplán szenvedni, de a „kötelességen” túl, minden kí­nos előzményt is beleszámolva, mégis csak a Fradi van a pályán és ha már nem tudtam személyesen a lelátón szurkolni, akkor szenvedés ide vagy oda, mégis csak meg kellett próbálnom nyitva hagyni a szemem és legalább 90 perc erejéig mellőzni az altató üdvözí­tő hatását. Bármennyire is „szigorú” és reményvesztett voltam a szerdai paksi fiaskó után, úgy gondoltam, az a csúfság még sem fordulhat elő, hogy egy hét alatt, három meccsen mindösszesen egyetlen pontocskát szerezzünk. Aztán meg ott van még a (kecskeméti) Vasas is, akinek soha nem fogjuk megbocsájtani 2006-ot, ráadásul ők már kétszer meg is fricskáztak minket. Tavaly augusztusban a Groupama Arénában tudtak nyerni az utolsó percben egy olyan meccsen, amit gólokkal kellett volna nyernünk, majd egy emlékezetes Kassai ámokfutás következett novemberben, ahol is végül a Vasas pályaedzője mentett pontot a hazaiaknak, szintén az utolsó pillanatban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →