Ezzel a rövid értékeléssel (vagy inkább véleménnyel) be is lehetne fejezni a mai napi foteles szösszenetemet, mert már előre érzem – pedig még nem nagyon fogalmazódott meg bennem, hogy miről is í­rjak – nem lesz egy kellemes kirándulás, nem fog sütni a nap, a patakví­z sem fog a lábunk alatt békésen csordogálni, a kedvesünk sem fog szeretettel hozzánk bújni és Morzsi kutya sem fog órákig önfeledten szaladgálni az erdő sűrűjében. Mert végül is az elmúlt idők legkiábrándí­tóbb Ferencvárosát láttuk tegnap, ennél csak a Nagy Tamás „korszakban” játszottunk rosszabbul (az csak két mérkőzés volt, de a Haladás elleni 1:2-t soha nem feledem). De ne legyek ennyire „kegyetlen”, tegnap azért volt néhány helyzetecskénk (melyek elpuskázásában most kivételesen Dani jeleskedett, de Djuricin is hozzátette a szokásost) és az utolsó 10 percben már úgy pörgött a csapat ahogy az elejétől fogva kellett volna, de akkor már a veszett fejsze nyele kirepült az Arénából és valahol a Sas lábainál landolt. Aki megpróbált lehajolni hozzá, de mikor meglátta a fejszére í­rt üzenetet, erős karmaival megragadta és egészen Újpestig repí­tette – örüljenek valaminek a lilák is… Nekünk túl sok örömünk nem volt a tegnapi napban és akkor még finoman jellemeztem magam és szurkolótársaim lelki állapotát a végigszenvedett 90 perc alatt. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →