Szombat délután a mérkőzésre igyekezvén (közel két órás autókázás) a szokásos “pletykálkodáson” túl azon elmélkedtünk Laudetur barátommal, hogy vajon ötvenen túl mi az a mágneses erő mely még mindig ilyen erővel vonz az Üllői út 129. felé. Nem kell GPS, nem kell térkép, de még sofőr sem, a jó öreg autó már magától elpüfög és talán csak akkor nézünk ki a szélvédő mögül amikor valami útakadály tornyosul előttünk. Az elmúlt hónapokban volt belőlük néhány, a magyar útépí­tés olyan csigalassúsággal tette a dolgát, mint a magyar válogatott legutóbb Feröer-szigeten, ahol az Atlanti-óceánból kikandikáló miniállam amatőr játékosai közel egy órán át úgy játszadoztak a mieinkkel, mint anno Lakat Karcsi bácsi legendás Fradija a Liverpool-lal. Ebben van egy kis túlzás, de mivel apámtól annyi “mesét” hallottam élete meccséről (köztük a kedvencem: Varga Zoli annyiszor fűzte be “smittet”, hogy az angol elmehetett volna a két utcával arrébb lévő kötődébe dolgozni), néha akkor is előtüremkednek apám szavai, amikor a hasonlat egy kicsit sántikál. De visszatérve a két órás zötykölődés céljára, tegnap délután főleg azon bosszankodtunk (tudjátok mindig kell egy kis energia), hogy vajon a magyar labdarúgás irányí­tóinak miért is fontosabb a tévé közvetí­tés, mint maga a szurkoló. Még a pestiek számára sem idilli szombat este 11 óra magasságában hazatalálni és akkor még nem is beszéltünk olyan “őrült” szurkolókról mint a C4-s miniszektor (szerkesztőtársam zseniális választása) tagjai, akiket az Üllői út 129. mágneses ereje kéthetente az ország különböző településeiről szippant össze. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →