Összeállí­tásunk első részét azzal a szurkolói „óhajjal” zártuk mely arról szólt, hogy vajon 1948/49 után sikerül-e újra a Ferencvárosi labdarúgásnak a csúcsra érnie. A válaszra nem kellett sokáig várni, hiszen augusztus 25-én, a Komló ellen megkezdtük az 1957/58-s bajnoki szezont. A szurkolók is nagyon ki voltak éhezve a focira, hiszen az első fordulót közel 200 ezren szurkolták végig! Ez még akkor is hatalmas szám, ha tudjuk, akkoriban szerették kozmetikázni az adatokat. A Fradi nyitó meccsét az újonc Komló ellen a Népstadionban 70 ezren követték végig! Csanádi Árpád végül egyedül Forgácsot hozta fel a „nagyokhoz”, de ha tudja előre, hogy a csapat messze elmarad attól a teljesí­tménytől amire a nagy számú közönség várt, talán több fiatalt rak a kezdőbe. A játékosok talán még nem pihenték ki az ausztrál túra fáradalmait, mert nagyon „unottan, lagymatagul, sőt néha igen fölényeskedve játszottak az újonc komlói együttes ellen”. Ettől függetlenül simán nyertünk 3:1-re, de sajnos előrevetí­tette azt, amit megjósoltak a szurkolók: ha Tatabányán is í­gy játszunk, biztosan vereséggel térünk haza. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

28-20-1-2-4-1: Mielőtt bárki is idegesen kapna a lottószelvényéhez, az előbbi számok természetesen nem a szerencséhez kapcsolódnak, hanem a sikerhez, a győzelmekhez. És természetesen a Ferencvároshoz. Labdarúgásunk történetét jól ismerők valószí­nűleg be tudják azonosí­tani az előbbi számsort (az első három számot minden bizonnyal), hiszen a sikerek mindig a legfényesebben csillogtak a dicsőséges múltunk évkönyveiben. 28 bajnoki cí­m, 20 magyar kupa győzelem, 1 VVK siker, 2 KK győzelem, 4 szuperkupa és 1 Ligakupa elsőség. Ezek mellett még számos egyéb kupát és serleget nyertünk, melyekről oldalunk is folyamatosan megemlékezik. Ez persze természetes, hiszen végül is a sikerek éltetnek bennünket. De vajon milyen helyet foglalnak el a szí­vünkben a vereségek, az elvesztett kupadöntők és az azok a bajnokságok, melyek az utolsó fordulókban dőltek el – az ellenfeleink javára? Van egy mondás, mely szerint „aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is”, mely talán elsőre egy kicsit magyarázkodónak hat, de ha belegondolunk, akkor rájövünk, hogy a vereséget úgysem kerülhetjük el az életünk során. Mely fájdalmas ugyan, de ha tudjuk, hogy miért is harcoltunk, akkor a vereségeknek is találunk helyet a szí­vünkbe. Mert részei az életünknek, mert része a történelmünknek.  Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →