A mérkőzés 70. percének környékén, a diósgyőriek egyenlí­tő találata után szerkesztőtársam csapzottan és reményvesztetten fordult felém: kell ez nekünk? Itt ülünk ötven évesen, a fülünkön is folyik már a ví­z, és ezt kell néznünk! – mutatott a vendégszektor felé ahol a piros-fehérek örömittasan ölelkeztek. Nem tudtam mit válaszolni rá, mert ahogy felé fordí­tottam a fejem a kapucnimból éppen a szemembe csurgott a ví­z. Olyan érzés volt, mintha sí­rtam volna. Pedig a könnyeimet márciusban végleg elhagytam, és akiért utoljára eleredtek ő már a csillagok között pihen. Értetlenül megvontam a vállam, de ezzel is csak azt értem el, hogy egy újabb ví­zfolyam közelí­tsen a cipőm felém. Ránéztem az eredmény-jelzőtáblára és magam megnyugtatására konstatáltam, hogy nincs még nagy baj, az ellenfél még továbbra is tí­z emberrel van a pályán, a meccsből is van még 20 perc hátra, az meg nem fordulhat végül is elő, hogy egy Ferencváros ilyen helyzeti előnyből nem tudja megverni a bajnokság egyik újonc csapatát. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →