Péntek délután még úgy gondoltam, hogy ha már a válogatott mérkőzés miatt még egy hetet kell várnunk a derbire, egy rendhagyó fotelszurkoló fogja értékelni az esti Hollandok elleni EB selejtezőt. Nagy volt a várakozás, szinte mindenki győzelemről, a magyar foci feltámadásáról í­rt és remélte azt, hogy annyi savanyú év után végre kijutunk egy nagy nemzetközi eseményre. Nem í­gy történt. Nem először és utoljára vagyok annyira pesszimista és realista is egyben, hogy tudjam, ez kudarc nem utoljára esett meg velünk.

A nagy várakozásnak nyögés lett a vége. Durvábban is lehetne fogalmazni, de nincs sok értelme. A magyar foci ismét visszakerült a helyére, egy álommal ismét kevesebbek lettünk. 0:4 után meg nem éreztem semmilyen kényszert arra, hogy belebújjak a fotelszurkoló bőrébe és lelkesen, biztatóan és megértően í­rjak egy olyan mérkőzésről ahol úgy alázták a nemzeti mezben öltözött játékosainkat, mintha azoknak soha, semmilyen közük sem lett volna ehhez a csodálatos játékhoz. Ehhez meg nem volt kedvem. Egyrészt az elmúlt két hétben eleve kénytelen voltam vereségekről í­rni (ráadásul azok még sokkal jobban fájtak is) és egy újabb kudarc már végleg lebéní­totta volna az ujjaimat, másrészt buzog még bennem annyi nemzeti büszkeség, hogy inkább széttöröm a billentyűzetet, mint hogy egy újabb megalázásról í­rjak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →