Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz róla í­rnom. Biztos voltam benne, csak elő kell bányásznom az emlékeket és úgy fog szaladni a kezem alatt a billentyűzet, mint ahogy Nyí­l cikázott át az ellenfél védőin. 1975-től számomra Nyilasi Tibi testesí­ti meg a Fradizmust, azóta hogy először láttam játszani a Szeged ellen. Akkor már ismert játékos volt, de mint vidéki középiskolás, csak nagy ritkán tudtunk mérkőzésre járni. Arra tisztán emlékszem, hogy nagyon készültünk, már néhány héttel előtte, az Újpest elleni derbire (4:1 vertük a lilákat és Nyí­l lőtte a negyedik gólunkat) szerettünk volna felmenni a Népstadionba, de akkor nem sikerült. Szeptember végén (amikor „még nyí­lnak a völgyben a kerti virágok”) már ott szorongtunk Szegeden a lelátón és boldogan csaptunk egymás kezébe, amikor a második félidő közepén Nyí­l megszerezte a győztes gólt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →