Pusztai László emlékére!
Avagy Szentestől a világhírig!
A minap levelet kaptam, egy kép kíséretében, mely Pusztai Lászlót szentesi általános iskolás korában mutatja be.
Küldője: dr Lakos Géza müncheni orvos Pusztai László szentesi osztálytársa volt, aki szép szavakkal emlékezett meg Laciról az FTC. „puszacsáról” 25-szörös legendás válogatott jobbszélsőjéről, aki Clubunkban 286 mérkőzést játszott. Az Egyesület örökös bajnoka volt.
Felidéződött bennem az a szörnyű nap, 1987. július 6-a, amikor 41 évesen egy szomorú tragédia következtében eltávozott közülünk.
Már 25 éve!
Ismerve Fradi szeretetét, hűségét, tudom, hogy azóta a messze távolból kíséri figyelemmel utunkat és aggódik jövőnk iránt.
Mindezt azért mondhatom, mert EMBER-ként is jól ismertem egyik kedvenc játékosom, munkatársam, vezetőként pedig barátom volt.
Ha a sors nem így hozza talán utódom lehetett volna az elnöki székben.
Nevét – a szentesi stadion viseli – amíg csak a Fradi lesz, az utókor megőrzi.
Tisztelettel adózva emlékének:
Hargitai Károly
Az FTC volt ü.elnöke.
3 hozzászólás a(z) Pusztai László emlékére! bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Ahogy tavaly is írtam, a sírás kerülget mindig, ha Rájuk gondolok. Nyugodjatok békében… Puszi, mennyi, de mennyi örömöt szereztél nekünk…Gyermekeinek mondom: annál nagyobb dolog nincs, mint hogy olyan játékost, aki 28 évesen a Honvédből (!) jött át, és soha, egyetlen -ritka- vesztes meccs után sem szidott, bántott soha senki, mert mindig szívét-lelkét tette ki a pályára…6 évet futballozott nálunk, de már az 1. szezon után mindenki mint ÖRÖK FRADISTÁT könyvelte el… (mint pl. Kispétert, Lakat dr-t, Dodó bácsit) van-e ennél nagyobb dolog???
Még ma is megkönnyezem. Nagyszerű sportember, nagyszerű EMBER.
Mindig a személyes megemlékezés van a legnagyobb hatással az emberre.
Egy apró adalék Pusztai Laci emlékéről: a facebook oldalunkon egy kedves szurkoló “csak” ennyit írt megjegyzésként: “a 81-es kőnél mindíg szól a duda…” – valahol itt kezdődik az igazi emlékezés.