Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 10.

A kí­gyóbőr cipő és a Lili Marleen…

1951. június 3-án már mindenki számára teljesen vi­lágos volt, hogy Rudas Feri (dacára annak, hogy több mint egy évet hagyott ki), el­kapkodta a visszatérését a futballpá­lyára.

A Szegedi Petőfi ellen meccsen egy félidőt is csak nagy kí­nkeservek közepette játszott végig, s amikor a többiek a szünetet követően kimen­tek a második játékrészre, hogy az 1:1-es állást győzelemre változtas­sák, egyedül maradt az öltözőben.

Amióta életében először labdá­ba rúgott, ezek voltak az első olyan pillanatok, amikor eszébe jutott: mi van akkor, ha ez a most maga mö­gött hagyott egy félidő volt futball-pályafutásának utolsó negyvenöt perce?

Nem volt ebben semmi túlzás, hi­szen ő mindenkinél jobban tudta, hogy milyen volt a lába a törés előtt, s milyen most, amikor még abban sem lehet biztos, hogy a civil cipőjét (a legutolsó divat szerint készült kí­gyóbőr lábbeli volt, egy Apostol utcai cipész remeke), fel tudja-e húzni?

Ült a milliónyi futballistatitkot őrző, szúette fapadon, lassan lehúz­ta magáról a mezt, a nadrágot, s elin­dult a játékosok által „fürdőnek” ne­vezett zuhanyozó felé.

A tribünökről tökéletesen behallatszó morajoknak köszönhetően nem kellett látnia a meccset ahhoz, hogy pontosan tudja, mi történik a pályán.

A szurkolók háttérzenéje fe­lért egy Pluhár-féle rádióközvetí­tés­sel.

Miután a második félidőből addig el­telt idő alatt csak és kizárólag csaló­dott moraj érke­zett, tudta: még mindig döntet­lenre állnak.

Gondolta, amire lefürdik, talán már meglesz a vezető gól is.

Beállt a zuhany alá és hagyta, hogy a zuhanyrózsából a legerősebb sugárban ömöljön rá a forró ví­z, szándékosan nem kevert hozzá egy cseppnyi hideget sem.

Szenvedni akart.

Mert a valóságban is szenvedett.

Sérüléséig az élet napos oldalán járt, a szó szoros értelmében az a tí­­pus volt, akit az „élet császárának” szoktak nevezni, megadatott számá­ra minden, ami ehhez a komfortér­zéshez kellett.

Csodálatos szülők, biztosnak tet­sző egzisztencia (éppen a Fradi-ven­déglő jóvoltából), egészség, népszerűség, pénz, gyönyörű nők, nagysze­rű csapattársak, akik a barátai is vol­tak egyben, nagy mulatások, váloga­tottság, külföldi utak…

Hat évvel a nagy világégés után egy magyar futballista többet nem kaphatott, többre nem vágyhatott.

S lehet, hogy most mindennek vége?

Jó, a vendéglőbe még mindig be­szállhat, de egészen más ám úgy kimérni a kis- vagy nagyfröccsöt Kispéter Misának, Lakat Karcsinak, Mészáros Dodónak, vagy a málnaszörpöt a fiataloknak, hogy közben ő is kö­zéjük tartozik, s megint más, ha a vendégek futballisták, ő meg „csak a pincér”.

Az öltözőt már teljesen elborí­­totta a forró ví­z gőze, ám ő csak állt mozdulatlanul, hagyta, hogy zuhog­jon rá a ví­z, s bár egyáltalán nem volt nosztalgikus tí­pus, eszébe ju­tott, amikor életében először zuha­nyozott – ugyanitt.

1941. november 23-án az amatő­rök közül kiemelt Ruck Ferit az Fe­rencváros akkori edzője, Dimény La­jos az Üllői úton lejátszott, Salgótar­ján elleni mérkőzésre állí­totta be elő­ször a kezdőcsapatba. Akkor néhány hete már az első csapattal edzett, amelynek tagjai azonnal befogadták maguk közé a mindig mindenkivel udvarias, tisztelettudó, a futballöltözők hierarchiájába azonnal beillesz­kedő, s a tréningeken a futballtudásával (mert azért ez sem volt lényeg­telen szempont) is fényesen bizonyí­­tó, akkor 20 éves „kis Ruckot”.

Az „öregek” többsége pontosan tudta, hogy futballcsaládból jött.

Sokan közülük jól ismerték az édesap­ját is, az NSC egykori játékosát, aki arról hí­resült el, hogy a kor futball-császára, Orth György törte el a lá­bát, s egyben ketté a karrierjét.

Még a Ferencváros mennyországának számí­tó első csapat öltözőjének „Szent Pétere”, Lázár Gyula is szeretettel fogadta a srácot, márpedig ez a gesztus roppant fon­tos volt, hiszen a „Tanár úr” viszo­nyulása a „kis Ruckhoz” azoknak a hozzáállását is meghatározta, akik esetleg nem örültek olyan felhőtle­nül az érkezésének.

Mert az egyértelmű volt, hogy ez a „gyerek” valakit kiszorí­t majd a kez­dőcsapatból, sőt, ha egyszer bekerül, nagyon nehéz, szinte lehetetlen lesz kirobbantani onnan.

Élvonalbeli bemutatkozására egyébként már három héttel koráb­ban sor került volna, amikor a Fra­di a Nagyváradot fogadta, ám ekkor Feri olyat tesz, amelyre a mai napig nem tud igazán jó választ adni. Hi­szen ugyan mivel is magyarázhat­ná, hogy bár makkegészséges, re­mek formában van, életében először játszhatna álmai csapatában, mégis lemondja a játékot.

Kitűnő kollégám, a Pulitzer-emlékdí­jas Szále László „Rudas Fe­renc – Nyolc évtized a   magyar   futballban – Beszélgetések egy Fradi-legendá­val” cí­mű, az Épí­tészet – Művészet -Sport kiadó gondozásában 2011-ben megjelent remek könyvében Feri í­gy meséli el az unikális történetet:

– Október 19-én történt, hogy Dimény Lajos, a profi csapat edző­je szólt, úgy készüljek, vasárnap ját­szom, méghozzá a Nagyvárad, a NAC ellen, amely akkor az egyik leg­jobb csapat volt Magyarországon. Azt mondtam, köszönöm, de nem vállalom a játékot. Attól féltem nagyon kikapunk, s én leszek a bűn­bak, és akkor, pedig örökre elásom magam. Féltem, hogy nem tudok megfelelni, nem leszek képes tar­tani „Dudust” és Tóth Matyit, azaz Bodola Gyulát és Tóth III Mátyást, akik később, a ’43-44-es bajnoksá­got fölényesen megnyerték, 13 pont­tal a Fradi előtt (…)

Kockázatos „nem” volt ez Feri részéről, hiszen Dimény könnyen megsértődhetett volna, de valahogy nem lett ügy a „gyerek” pimaszságá­ból, az meg Feri „okosságát” igazol­ja, hogy a Nagyvárad remek játékkal, 4:1-re nyerte azt a mérkőzést az Üllői úton, ráadásul úgy, hogy két további gólját még nem is adta meg Lantos játékvezető.

Az edzőben azért maradhatott némi tüske, mert a következő két meccs­re, előbb a Szegedi VSE (10:2), majd az Elektromos ellen sem jelölte Ferit a csapatba (pedig, mint mondja, azok­tól már közel sem tartott volna annyira, mint Bodoláéktól…), de miután megesik a nagy szégyen és a „Tromos” 3:1-re megveri a Fradit, a tréner is érzi: a Tarján ellen változtatni kell.

így esett, hogy 1941. november 23-án, az Üllői úton a Ferencváros Csikós – Rudas, Tátrai – Sárosi III, Polgár, Nagy II – Lukács, Sárosi dr., Finta, Kiszely, Gyetvai összeállí­­tásban fut ki a pályára.

A debütálás fényesre sikeredik: a Fradi 6:0-ra lépi le ellenfelét, s a gól­lövők között Rudas Ferenc neve is szerepel.

Ezen a ponton (a mérkőzés az 51. percénél jár, a Fradi 3:0-ra ve­zet), talán az a leghitelesebb, ha né­hány sor erejéig a másnap megjele­nő Nemzeti Sport tudósí­tásából pus­kázok kicsit:

„A Ferencváros állandóan támad. A közönségnek is megjön a hangja. A 6. percben 30 méterre a kaputól Ruck viszi előre a labdát. Rákiáltanak:

– Lőj!

Ruck megfogadja, és hatalmas lö­véssel zúdí­tja a labdát a jobb felső sarokba.

4:0!”

71 (…) évvel a történtek után Ru­das Feri úgy emlékszik erre a góljá­ra, mintha tegnap lőtte volna. Még az a félelem is felidéződik a hangjá­ban, amelyet az okozott, hogy nem a nála sokkal jobb helyzetben lévő Sárosi Gyurkának passzolta a lab­dát, ahogyan az kérte, s ahogy a já­ték megkövetelte volna, hanem „tej­fölösszájú kölyök” létére olyan messziről lőni mert.

De pontosan emlékszik arra is: társai közül éppen Sárosi volt az, aki először ért oda hozzá, hogy gratulál­jon neki, és valami olyasmit mon­dott, hogy:

Szép volt, kölyök.

A mérkőzés másnapján megje­lenő Nemzeti Sportot a mai napig őrzi.

Megértem.

Abban ugyanis ez állt:

„Ruck bemutatkozása jól sikerült, különösen kezdeti idegessége levetkőzése után. Gólja szépen bizonyí­tja, hogy a WM-rendszerben a hátvéd is mezőnyjátékos, és nem „védelmi tar­talék”. Most, ha kivételesen is, de még az ellenfél kapujára is veszélyes lehet”.

Nagy dicséret volt ez a kor sajtó­jától, hiszen a 6:0-s Fradi győzelem ellenére magának a tudósí­tásnak a főcí­me í­gy szólt:

„Negyedórán át már jól játszott a Fradi.”

Hajnalig ünneplik a győzelmet a Fradi-vendéglőben (ez akkor még játékostársának, Polgár „Druminak” vezetése alatt működik), bár egy ki­csit korábban is véget vethettek vol­na a zenének, s akkor a következő meccsen, Újpesten nem kapnak egy hatost a lila-fehérektől.

Feri azonban a nagy verést is túl­éli, sőt, az év utolsó bajnoki meccsén, a Fradi-pályán, a Szegedtől elszenvedett 3:2-es vereséget sem varrják a nyakába.

Minden jel azt mutatja: befutott, ki­bérelte magának a jobbhátvéd posztját, márpedig oda nem kisebb tudású fut­ballista akart visszakerülni, mint előd­je, a nagyszerű Szoyka Kornél dr.

Gyönyörű volt az élet, még akkor is, ha az öl­tözőn, a pályán kí­vül ez az élet mindennek volt mondható, csak gyö­nyörűnek nem.

1941 végén már mindenkinek észre kellett venni, hogy hamarosan nem a futball játssza majd a főszere­pet az emberek életében.

Igaz, az újságok még arról cikkez­nek, hogy a budapesti villamosjárat­okon bevezetik a jobboldali közleke­dést, de már a később háborús szim­bólumdallá lett „Lili Marleen” sem ismeretlen a füleknek.

Tí­z évvel később körülbelül itt tartott Feri a maga házimozijában a rázuhogó forró ví­z alatt, amikor a lelátóról a semmi mással össze nem téveszthető morajlást meghallotta.

Gyorsan kiszaladt, s az öltöző ajtaján kikiabálva érdeklődött egy arra járótól:

– Ki rúgta?

– A Csoknyai! – érkezett kintről a válasz.

– Ügyes gyerek. – mondta Feri, csakúgy magának. – Már az első gól­ja is szép volt.

Az eredmény később már nem változott, a Bp. Kinizsi 2:1-re verte azon a vasárnapon a Szegedi Petőfit.

Az öltözőbe érkező játékosokat egy felöltözött, megfésülködött, ma­gát talpig „glancba vágó” Rudas Fe­renc várta, s gratulálta végig.

Különösen Csoknyait, akinek még meg is jegyezte:

– Kész szerencse, hogy nálunk ját­szol balszélsőt. Ha ellenünk szere­pelnél, nem tudnálak leszerelni!

Nem volt ember az országban, aki abban a percben gondolta volna, hogy Rudas Ferenc legközelebb 1952 márciusában játszik bajnoki mérkő­zést…

Lakat T. Károly