Szepesi György 90 éves!
,,Lőj, lőj, lőj, lőj! Dömötör, lő, goooól! Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!All right, mister Wright!”.
Néhány legendás mondat azok közül, amelyek a 90. születésnapját ünneplő Szepesi György nevéhez fűződnek. A kivételes pályafutással büszkélkedő legendás riporter közvetítései egybeforrtak a múlt évszázad második felének magyar sportsikereivel, utánozhatatlan stílusával, hangjával, sokszor túláradó, de az objektivitást mindvégig szem előtt tartó lelkesedésével magyarok millióinak szerzett boldogságot – vagy éppen keserűséget. Népszerűsége akkor sem csökkent, amikor kezdetét vette a televíziós korszak, a szurkolók kitartottak mellette, a képernyőt nézték, de őt hallgatták.
Szepesi nem riporternek készült, gyerekkori társaihoz hasonlóan ő is futballista akart lenni. Ebből a szempontból jó helyre született, hiszen az angyalföldi-újpesti környék is ontotta magából a tehetségeket, ám legjobb barátja, Szusza Ferenc árnyékában hamar felismerte, számára nem a labda, hanem a mikrofon jelentheti a világhírnevet. Huszonhárom évesen került a Magyar Rádióhoz, és három esztendővel később már olimpiáról tudósíthatott. Az 1948-aslondoni ötkarikás játékokat követően a pekingi kivételével valamennyin ott volt, 1954-től pedig – az 1970-es mexikóit leszámítva – a labdarúgó-világbajnokságokon is részt vett. Negyvenkilenc olimpiai aranyérem mellett számos világ-, és Európa-bajnoki sikert közvetített.
A szíve csücske természetesen a futball volt, és maradt, de nem csak írt és beszélt róla, hanem – MLSZ-elnökként és FIFA vb-tagként – dolgozott is érte. Neve szinte egybeforrt az Aranycsapattal, a tizenkettedik játékosként emlegették, és bizony az ,,Évszázad mérkőzésének” titulált londoni hathármat nézve és hallgatva, ha csak kívülállóként is, de valóban helye volt minden idők legjobb magyar válogatottjában. A maga területén, ha úgy tetszik a szakmájában ő is a világszínvonalat képviselte.
Kivételesen hosszú és tartalmas pályafutásának köszönhetően Guinness-rekordernek is mondhatja magát, nála hosszabb ideig ugyanis senki nem ,,sportriporterkedett”. 1945-ben, a magyar-osztrák válogatott meccsen vette fel először a,,fülest”, és bár ötven évvel később egy Izrael ellen 2-0-ra elveszített mérkőzés után azzal fejezte be a közvetítést, hogy
,,azt mondtam, búcsúzni csak nagyon szépen szabad. Én megpróbáltam mindent….”
2005-ben újra megjelent a pálya szélén. Akkor Argentína volt az ellenfél a Puskás Stadionban, és Szepesi Györgyöt felkérték szakkommentátornak. Igent mondott, így aztán a megannyi világsztár után egy újabbal, a maiak közül a legnagyobbal kerülhetett közeli kapcsolatba. Lionel Messiről van szó, akinek a válogatottbeli debütálását testközelből láthatta, bár erre az argentin zseni nyilván nem szívesen emlékszik vissza, hiszen két percet sem töltött a pályán, amikor kiállították.
Idén is Londonban lesz az olimpia. Csakúgy, mint hatvannégy évvel ezelőtt, amikor Szepesi György először közvetített a nyári játékokról. Tervezi, hogy ott lesz, és ha túl a kilencvenen már nem is mikrofonnal a kezében, de tiszta szívből szurkol a magyar sikerekért.
S, ha már a jubileumoknál tartunk. Számára – sokmillió magyarral együtt – 2014 jelentheti majd az igazi ünnepet. Hatvan évvel az 1954-es, pályafutásának első és minden bizonnyal legemlékezetesebb világbajnoksága után Brazíliában jön össze a labdarúgás színe-java. Mit nem adnánk egy Szepesi-mondatért, ami valahogy úgy szólna, hogy ,,Lőj, lőj, lőj, lőj! Dzsudzsák, lő, goooól!”.
Gondolom, ezt ő sem hagyná ki…
Ma divat kommunistázni és „besúgózni”. Persze itt is van különbség, mert a mi kommunistánk jó kommunista, aki meg nem tartozik hozzánk, az meg a rendszer kiszolgálója volt. Arra azért kíváncsi lennék, hogy akik ma csípőből mindenre rámondják, hogy vörös, vajon annak idején hol voltak? Hofi mondta egyszer (tudom, ő is „kiszolgálta” a rendszert), ha annyi partizán lett volna mint amennyien utólag, akkor nem jöhettek volna be a németek.
Ha annyi „szabadságharcos” lett volna az átkos rendszerben mint akik ma gondolkodás nélkül kiáltoznak, talán hamarabb megy végbe a rendszerváltás.
Ami a szakmai részét illeti azt YSE megfogalmazta, ahhoz túl sokat nem kell hozzátenni.
A TempóFradi egy a Ferencvárosi labdarúgással és az ahhoz kapcsolódó személyekkel és eseményekkel foglalkozó oldal, melyből a kezdetektől mellőztük a politikát. Egyrészt számunkra nem az a fontos, hanem a produktum. Másrészt ha így teszünk, jó néhány évet ki kéne hagynunk a Ferencvárosi labdarúgás történetéből, mert annak politikai vetülete szégyent hoz a dicsőséges múltunkra.
De nem szabad elvesznünk a politika bugyraiban, mert akkor elvesztjük a múltunkat is.
Azt meg végképp nem szabad, mert nélküle nem lehetne jelenünknek sem.
Pontosan emlékszem minden 1956 októberében elhangzott mondatára. De más a szakmai teljesítmény, és más az emberi viselkedés. Konyev vagy Mannstein attól még kiváló hadvezérek voltak, hogy mi volt politikai elkötelezettségük…
Szepesi egyébként nem „besúgó” volt, mert soha sem tagadta politikai elkötelezettségét.
Szepesi egy őskommunista besugó volt, és erről még ma is büszkén nyilatkozik, ennyire talán nem kéne fényezni…
Most, hogy tudatosult bennem Szepesi György „kilencvenkedése”, eszembe jutott néhány nem fontos, de érdekes morzsa.
*
1954-ben, a VB lázában az akkor 12 éves húgom ,s hasonló korú barátnője írtak egy verset „A világbajnoki kupa – ha megnyerjük” címmel. A lényege az volt, hogy az aranycsapat tagjai összevesznek azon, kit illeti meg legjobban a trófea. Szépen végigmentek Puskástól és Kocsistól hátrafelé Grosicsig, mindegyiknek megemlítve az érdemét. Ám végül mégis ki érdemelte meg a trófeát?
„Sanyi, Öcsi, érted?
Nélkülem nem szállna messze
A ti dicsőségtek.
Szepesi György az én nevem,
Figyel a szavamra
Egész Magyarország népe,
Apraja és nagyja.”
És ha most – 58 évvel később – belegondolok, igazuk volt. A két egykori bakfis megérezte, hogy az Aranycsapat legendája Szepesi György közvetítései nélkül sohasem alakult volna ki, hanem ők is eltűntek volna a múltban, mint az 1938-asok.
*
De Szepesi György mással is emlékezetessé tette munkásságát. Akkoriban a nyugati könnyűzenéhez szinte lehetetlen volt hozzájutni. Ő volt az első, aki az első külföldi slágereket hazahozta. Az első ilyen lemezbemutató műsora 1957 áprilisában volt, néhány nappal a Csepel elleni 2:2-re végződött meccs után, ha jól emlékszem, 10-én. (A meccs is nevezetes volt, mert hosszú hónapok után éppen ezen a meccsen állt újra a mikrofon elé.) Az első sláger, amit bemutatott, rögtön nagy siker lett. A „Just a Walking in the Rain”, mely „Úgy koppan az eső” címmel magyarul Zárai Márta és Vámosi János előadásában évtizedekig népszerű volt.
Aztán még rengeteg slágert mutatott be, és amikor vagy 15 évvel később valaki úgy kért egy zeneszámot, hogy „az első, melyet Szepesi hozott be”, – már senki sem tudott (vagy akart?) emlékezni rá.
Amikor elolvastam a „hatharom.hu” remek összeállítását, bizony évtizedeket ugrottam vissza azonnal. A legendás „…jönnek a cseszlovákok…” mellett a ma délutáni szikrázó napsütés és havas táj mellett, elkezdtek peregni szemem előtt gyermekkorom emlékei: az orion tévén lévő sokol rádió, a szegedi lelátó, ahol fülünkre tapadva hallgattuk a körkapcsolást…
Boldog születésnapot kívánunk mi Fradisták is!