Szurkolók között

Nem újkeletű az a megállapí­tás, hogy hazánkban a legnagyobb szurkolótáborral a Ferencvárosi Torna Club rendelkezik. Erre büszkék vagyunk!

Ez a szurkolótábor lelkes buzdí­tásával sokszor maximális teljesí­tményre késztette csapatainkat, aminek eredményeként vesztettnek látszó mérkőzéseket is megtudtak nyerni játékosaink.

Erre is büszkék vagyunk! Szurkolótáborunknak azonban van egy kislétszámú része, akik nyomdafestéket nem tűrő szövegükkel, sportemberhez nem méltó magatartásukkal csak ártanak egyesületünk jó hí­rének, és erkölcsi, anyagi kárt okoznak a klub vezetőségének.

Miattuk már hosszú ideje szégyenkezünk! Sajnálatos, hogy ezek a sportszerűtlen megnyilatkozások és cselekedetek — többszöri kérésünk, felhí­vásunk ellenére — a Nagyvárad-téri kapu mögötti szektorban helyet foglaló fiatal szurkolóink „produkciói”, és nem egyszer a pályán kí­vüli rendbontással folytatódik.

Ezeknek a súlyos sportszerűtlen cselekedeteknek volt a következménye, hogy a tavaszi idényben az MLSZ joggal lezáratott itt három szektort a közönség elől, és e tilalmat csak akkor oldotta fel, amikor — nem kevés költséggel — a kapu mögé hálót szereltünk fel azért, hogy az innen bedobált szerpentinek, ne zavarják az ellenfél kapusát. Vajon mi ennek az értelmetlen renitenskedésnek az oka — merült fel bennem a kérdés. Erre kerestem választ, amikora Ferencváros-Dunaújváros mérkőzés kezdete előtt leültem a lelátó betonlépcsőjére, fiatal szurkolóink „sűrűjébe”. Amikor elmondottam, hogy a Fradi Műsorlapban akarok í­rni róluk és viselkedésükről — a téma problematikus volta ellenére barátságosan fogadtak, és kérdéseimre egymás szavába vágva, készségesen, értelmesen válaszoltak.

Őszintén megvallom erre nem számí­tottam. Ezek a gyerekek lennének a megfékezhetetlen, renitenskedő fiatalok . . . ?

— Miért jártok a Fradi pályára — kezdtem a beszélgetést?
— Hogy szurkoljunk kedvenc csapatunknak, akiket még vidékre, sőt külföldre is elkí­sérünk — hangzott a válasz.

— Milyen szerintetek az igazi, eszményi Fradi szurkoló?
— Aki kedvenc csapatának minden mérkőzésére kimegy, és bí­ztatásával elősegí­ti a győzelmet — mondotta egyikük.
— Mint az olimpián, Moszkvában kint volt szurkolók — szólt a másik. Jól csinálták a srácok! Ha mi is ott vagyunk még nagyobb hangerővel zengett volna a „Hajrá Magyarok” meg a „Hungária . . .”

— Meg egyéb szólamok is — jegyeztem meg csendesen — hiszen itthon gyakran harsogjátok, hogy „hű-ha anyád!” meg egyéb sportszerűnek nem nevezhető strófáitokat. . . Egy pillanatra lemerevedtek.
— Tetszik tudni — mondta az egyik szimpatikus fiatalember — mindig akad közöttünk két-három olyan szurkoló, aki már piásan jön ki a pályára. Aztán ha a bí­ró téved, vagy felvágják kedvenc játékosainkat kitör belőlük a káromkodás, és aztán együtt harsogjuk a hű-hát.. . Azt hiszem ezt nevezik tömeg pszihózisnak …

— Oktalanság és önmagunk becsapása lenne ezt a magyarázatot indokként elfogadni — válaszoltam. Tény, hogy a nagy számok törvénye alapján sok szurkoló között akad brutális agresszí­v tí­pus is. De ezek kevesebben vannak mint az ésszerűen gondolkodó emberek. Ha ezek a Dunába ugranak, nyilván nem fogtok utánuk ugrani. Ha a többség a vélt sérelmekre reagálva rázendí­t a Hajrá Fradira, akkor mindenki ezt fogja harsogni. Hiszen volt eset amikor az zengett kórusban, hogy „Tévedhet a bí­ró szaki, mégis bajnok lesz a Fradi!” Mindenki derült e kóruson, és a bí­ró sem ment el keserű szájí­zzel a mérkőzés végén az FTC pályáról …

Ebben egyetértettünk. Aztán felmerült a kérdés, mit kellene tenni azért, hogy rend, sportszerű légkör legyen házunk táján.
ÍGÉRETET KAPTAM ÉS MEGÁLLAPODTUNK ABBAN, HOGY:

— nem engedik maguk közé azokat, akik a Fradi pályát kocsmának tekintik, és részeg magatartásukkal lejáratják azt az egyesületet amelyet mi, a józanul gondolkodók szeretünk, és amelyről Szepesi György, az MLSZ elnöke azt mondotta, hogy: az FTC nélkül nincs magyar labdarúgás.
— idegenben, vidéki pályákon, ahová a fiatalok is rendszeresen elkí­sérik a csapatot, nem hagyják provokálni magukat az ellenfél szurkolóitól, és viselkedésükkel, sportszerű buzdí­tásukkal népszerűsí­tik egyesületünket.
— nem zavarják szerpentinek, kövek bedobálásával az ellenfél kapusát, ezt a feladatot rábí­zzák csapatunk csatársorára.
— azon lesznek, hogy az egyesületek közötti szurkolásban a mi fiataljaink legyenek a „bajnokok”, mert ezzel is elősegí­tik a csapat jó szereplését és elismerést szereznek a zöld—fehér szí­neknek.
— sportszerűen elviselik, ha játékosaink erejük megfeszí­tése ellenére nem tudnak nyerni, hiszen a vereség törvényszerű velejárója a sportnak.
— de elvárják játékosainktól, hogy ha felöltik az FTC cí­meres szerelést, a csapat szí­vvel, lélekkel küzdjön a győzelemért a szurkolók és saját maguk örömére.

Arra külön megkértek, hogy ezt a kérésüket tolmácsoljam játékosainknak és Novák Dezsőnek. (Megtörtént!)

Beszélgetésünk után olyan meggyőződéssel távoztam körükből, hogy nem volt hiábavaló az az idő amit együtt töltöttünk. Elmondták hibáikat, erényeiket, és meghallgatták azt, hogy mit vár tőlük az egyesület. Ha egyes kérdésekben nem is értettünk egyet, az alapvető problémában — a sportszerű magatartás kérdésében — közös nevezőre jutottunk. Az egyesület bí­zik abban, hogy í­géretüket betartják, hiszen ezeknek a fiataloknak nagyrésze értelmes, kedves fiatalember, akiknek adott szavában úgy érzem hinnünk kell.

Sokan megerősí­tettek ebben a hitemben:

Zadravetz István géplakatos, jelenleg katona,
Ráczi Miklós tanuló
Benedek Béla segédmunkás
Török Sándor szobafestő
Vargay Sándor főiskolás
Bense Zoltán lakatos
és még sokan, akiknek nevét nem tudjuk felsorolni, de számí­tunk í­géretük betartására. A Dunaújváros elleni mérkőzésen már jól vizsgáztak. Zúgott a „Hajrá Fradi”, zengett a „Szép volt fiúk!”

Az is igaz, hogy azon a szép estén győzött a csapat…

Major János
1980. augusztus 9.