Egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó Manhattan-i graffiti szerint aki edzésképpen fel szeretni futni bármelyik égig magasodó toronyház tetőteraszára először mindig nézze meg, hogy valójában hány emeletes, nehogy kellemetlen meglepetésben legyen része. Ennek is van ellentéte, ott van Sziszüphosz király története a kőszikláról, mely az akarat és az emberi teljesí­tőképesség csodás története és bár végül a sziklatömb „győz”, a történet évezredek óta példa arról, hogy soha, de soha nem szabad feladni, legyen bármennyire is sziszifuszi a feladat. Az igazság a felhőkarcolók és a kőtömb között valahol középen van, néha kell az óvatosság, néha tudni kell hol a helyünk, de feladni mégsem szabad soha. Tegnap este, amikor 11 óra magasságában az M6-s autópályán robogtunk hazafele a szokásosnál csendesebb hangulatban, ez a két, egymástól teljesen különböző „történet” ötlött fel és bár próbáltam elhessegetni a belőlük szűrődő tanulságokat, de azok nem csak az autóban, de egész éjjel ott motoszkáltak a fejemben. Hiszen a szí­vem bármennyire is hitt abban, hogy a mai jegyzet cí­me „háromból három” is lehet, de belül éreztem és tudtam is, hogy a mostani Ludogorec már nem az a csapat, akit a nyáron oda-vissza vertünk ki a BL-selejtezőből. Akkor az igazi ünnep volt, egy út biztató kezdete, megágyazva a végső célnak, a csoportkörnek, melyre már 15 éve vártunk epekedve. Arra még a néha túlagyalt gondolataim sem számoltak, hogy ilyen simán, valójában minden erőlködés nélkül kapjunk egy hármast úgy, hogy közel 50 percig emberelőnyben játszhattunk. Mert í­gy egy kicsit kí­nos még akkor is, ha a két csapat nemzetközi kupákban való eredményessége és anyagi lehetősége a bolgár bajnok felé billentik a mérleg nyelvét. Nekünk marad a dicsőséges múlt, de azt nem elég csak olvasgatni, abból épí­tkezni is kéne, és a feladat előtt nem az emeletek számát nézegetni, hanem fogni a kősziklát és megpróbálni a lehetetlent. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →