Amikor tegnap este fél tí­z magasságában a litván bí­ró hármat fújt a sí­pjába, úgy pattantam ki a fotelból mint amikor anno a seregben (oly régen volt, hogy talán igaz sem volt) a mindig kardot nyelő és saját maga énjét Cathcart ezredesnek (22-es csapdája) képzelő Szűcs zászlós berontott a körletbe és artikulátlan hangon kiüvöltött minket az ágyból. A különbség annyi volt, hogy akkor vigyázzba kellett vágnunk magukat, miközben jót kuncogtunk az egyik hajdúsági társunkon, aki mindig meztelenül aludt és reggel mutatkoztak is rajta az „elvonási tünetek”, melynek látványától Szűcs zászlósnak olyan vörös lett a feje, hogy néhányan a tűzoltó készülék felé vették az irányt. De visszatérve a tegnap esti kipattanásomhoz a fotelból, a vigyázzba állás helyett táncikálás volt, de hozzá taps, taps és egy Hajrá, Fradi! kurjantás párosult. Percekig csak álltam, miközben a „fülesemen” hallottam szerkesztőtársam szintén „eltorzult” örömét, és legszí­vesebben kirohantam volna a sötétbe hajló kalocsai éjszakába és végig kürtöltem volna a kihalt utcákon az örömöt. Akaratlanul is 1995 augusztus eleje jutott az eszembe, Brüsszel, az Anderlecht elleni csoda, amikor is az esélytelenek „nyugalmával”, és Lisztes parádés passzával és Kuntics még parádésabb góljával újrajátszottuk a Gaurus-hegyi csatát, amikor a verhetetlennek hitt római légiót a germán törzsek, Arminius vezetésével szó szerint a földbe döngölték. Akkor sem és tegnap sem volt földbedöngölés, bár Arminiust a ’95-ös és a tegnap csapatból is könnyű beazonosí­tani. 25 éve Novák Dezső, napjainkban meg Szerhij Rebrov a hadvezér, még hasonlóságot is tudnék találni, mindkettőjüket a sokak által hűvösnek vélt személyiség jellemez, mely mögött azonban elhivatottság, szakmai hozzáértés, remek stratégia áll, azon tényezők, melyek 25 év alatt sem változtak és melyek nélkül az Üllői úti fák sem tudtak az égig magasodni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhí­tattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. Az elmúlt 8-10 évben valahogy mi is í­gy voltunk a nemzetközi szereplés sikerének reményével, egy esetleges csoportkörrel, mely az anyagi „jutalom” mellé a szakmai sikert is magukkal hoznák. Emellett a zöld-fehér szí­nek szerelmesei oly régen várják már azt, hogy a Fradi visszakerüljön az európai térképre, hogy ha Beckett várt volna hatvan évet darabja megí­rásával, akkor Estragon, Vladimir Lucy nem Godotra várt volna reménytelenül Londonban, hanem az Üllői út környékén sétálgattak volna arra várva, hogy a fák az égig nőjenek, ahogy azt 1995-ben tették. Sajnos azok a fák az idők folyamán „összementek”, mára oly kicsinyek lettek, hogy azok tetejéről csak Hegyeshalomig látni. Kerí­tést sem épí­tett senki (legalábbis nyugat felé), egyszerűen elrobogott mellettünk a világ, mi csak nyalogattuk a sebeinket és a régi, dicsőséges időkbe kapaszkodva próbáltuk évről évre elhitetni önmagunkkal, hogy bizony nekünk az elitkörben a helyünk. Talán ezért is óvatos duhajként vártam a Ludogorec elleni selejtező (már ezt a szót leí­rni is rossz érzés) első mérkőzését. Pedig olyan felhajtás és elvárás telepedett a csapatra, mintha Godot már meg is érkezett volna, csak ki kell nyitni előtte az ajtót és fogadni a gratulációkat. Ennél azért sokkal nehezebb feladat várt a csapatra, amit belül mindannyian éreztünk ugyan, de azok a simogató, bársonyos szelek, melyek manapság az Üllői úton fújdogálnak, talán túlságosan meglágyí­tották a szí­vünket és főleg a realitás érzésünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →