Varázslatos este volt. Közeledve a „napfordulóhoz”, talán már tizenegy óra is elmúlt, a lilák táborhelye már üresen kongott, de az aréna zöld-fehérbe öltözött része hol a csapatot éltette, hol megpróbálta túl énekelni Freddy Mercuryt, zengett a „We Are The Champions”, örömtánc és örömkönnyek ölelték körbe az Üllői út 129-et. Mi vagyunk a bajnokok és mi vagyunk a kupagyőztesek! Mi vagyunk a rekordbajnokok, mi vagyunk a Ferencváros! Nehéz megtalálni a szavakat (főleg néhány órai alvás után), frázisokat meg nem akarok pufogtatni, sokan, sokféleképpen éltük meg a tegnap estét, a 22. kupagyőzelmünket. Több mint tí­zezren voltunk az Arénában (régen látott ennyi nézőt nem válogatott mérkőzésen), plusz több ezren a lilák, akik becsülettel megpróbálták buzdí­tani a csapatukat, de ez tegnap este kevésnek bizonyult. El is ment a kedvük az egésztől, a lefújás után néhány perccel már araszoltak is hazafele, az éremátadást már csak néhány százan várták meg (a mi „térfelünkön” mindenki a helyén maradt), de amí­g a játékosok visszasétáltak a küzdőtérre, már üres székek várták őket. Ennyit ér egy vereség? És mennyit ér egy győzelem? Forintban is sokat, de amit a szurkolóknak adott, azt nem lehet sok nullával az egyes után kifejezni. A boldogságon, a felhőtlen örömön túl úgy zártuk le a 2015/16-s idényt, ahogy egy bajnoknak kell. Nem roppantunk össze, végig a kezünkbe tartottuk a kupát és nem volt olyan pillanat amikor veszélybe került volna és egyetlen lilába öltözött játékos sem tudta kiénekelni a szánkból a finom, omlós sajtot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →