Vitézy László filmrendező

Vitézy László

Balázs Béla-dí­jas filmrendező. Az utcai hí­rdetőoszlopok, játékfilmjére, a ,,Békeidő”-re hí­vják fel a figyelmet. Futballista barátai tudják róla, hogy filmes, de szurkolótársai számára ez aligha ismert. Mert ha Vitézy László leül a lelátóra, ugyanolyan, mint bármelyik szurkoló a Fradi-pályán.

Nekem legalábbis ezt mondták róla. De kiderült, hogy mégsem egészen olyan, mint a többi szurkoló. Nem egy a sok közül, hanem olyan pszichológus-mecénás fajta, aki nem éri be azzal, hogy ismeri a játékosokat, hogy rajong a futballért, hogy szurkol a gólokért, hogy bosszankodik, ha kedvencei veszí­tenek és boldog, ha győznek. Neki ez nem elég. Ó látni is akarja, hogy a csapatot jelentő „srácok” is örülnek-e a győzelemnek, s hogy a vereség megrendí­ti-e őket. Szenvedélyes ember, aki a futballban sem csak a kikapcsolódást jelentő örömet keresi. Hanem az összefüggéseket. Szinte megsértődik, amikor azt kérdezem, hogy szegényebb lenne-e az élete foci nélkül. Micsoda kérdés?! Hiszen ő nemcsak szurkol, hanem futballozott és futballozik ma is. Soha nem volt egyesületben igazolt, kvalifikált labdarúgó, de módfelett sokat tud a labdarúgó mesterségről.

A Fradi pályával szemben levő filmgyárban dolgozott, még világosí­tóként, amikor ebédidőben társaival átjárt kétkapuzni. Egyszer beállt közéjük, a Ferencváros fáradhatatlan középpályása Rákosi Gyula, s ettől az időtől datálható a játékosokkal való szorosabb kapcsolata. Vitézy László világosí­tóból azóta filmrendező lett, azt hihetnők ez a munka eltávolí­totta, ha nem is a mérkőzésektől, de mondjuk a játékosoktól. Ezzel szemben átöröklődnek a kapcsolatok, Vitézy László, már a harmadik Fradi-generációnak szurkol.

Szereti a játékosokat, nemcsak a fradistákat, hanem általában a futballistákat. Megértő, ismeri gyengéiket és nemcsak a pályán. Ha egy futballista válságba kerül ő pontosan diagnosztizálja. Miközben hallgatom okos érveit, s petárdaszerűen robbanó indulatos kifakadásait, arra gondolok, vajon miért is nem kérik fel az ilyen szurkolókat arra, hogy a csapat körül tevékenykedjenek. De hiszen nem kell kérni, mert Vitézy László anélkül is tevékenykedik, bár ezt a tevékenységet semmiféle, a sport hierarchiájában ismert tisztségbe nem lehet beleszorí­tani. Mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt lehetne, a szó valódi értelmében vett társadalmi munkának nevezni. Még akkor is, ha Vitézy László „csak” szurkoló, „csak” futballrajongó, „csak” futballbarát.

De olyanféle futballbarát, aki ideológiákat gyárt, aki valóságos programmal állt elő, egy olyan beszélgetésen, ahol tulajdonképpen csak azt akartam megtudni tőle: miért is szurkol a Fradinak? De ő, ehelyett, a magyar labdarúgás morális kérdéseiről beszélt, arról, hogy a játékosok túl vannak büntetve és túl vannak fizetve, hogy kötelezettségek és játékos-státuszok nincsenek szinkronban, hogy az edzői kar nem játékosokkal, hanem csapatokkal foglalkozik, hogy vissza kellene állí­tani a játékosban a teljes embert, akinek az élete nem ér véget harmincéves korában, amikor játékos pályafutásának befejezése közeledik, hogy meg kell taní­tani kollektí­ven örülni a labdarúgót, hogy a sportolás közben szerzett értékeket át kell menteni, a majdani civil életre … És sorolhatnám tovább, szinte végtelenül azokat a — nem is ötleteket — hanem törekvéseket, amelyek akár egy labdarúgó-reformtervezetnek is felfogható. Méghozzá olyan tervezetnek, amely nemcsak a Fradira érvényesí­thető, hanem akár az egész magyar labdarúgásra, bár Vitézy Lászlót ezen belül elsősorban az FTC érdekli.

Egy s némely dologban nem értünk egyet, ez azonban csak növeli vitázó kedvét, végre új töltettel érvelhet, amiből világosan kitetszik: a labdarúgásról kimerí­thetetlenül lehet beszélni. És csakugyan lehet is. Vitézy Lászlónak rengeteg „tartalék” érve van, amit gyorsan bevet, a játékosok, a Fradi, a magyar foci érdekében.

Tudja, én annak örülnék, ha játékká válna a foci . . .

— mondja kissé lecsillapodva, s ez azt jelenti, hogy a szurkoló életéből valami hiányzik, ami talán, egy-két generációval azelőtt még található volt. Mert nemcsak cselek és gólok, izgalmak és taktikai összecsapások jelentik számára a labdarúgást. Vitézy Lászlónak szellemi kapcsolat is a labdarúgás. Nagy álma, hogy mindazt, amit labdarúgásból ismer — és ez nem kevés! — egyszer filmre vigye.

Szurkoljunk tehát egy Vitézy László rendezte labdarúgó-filmnek! Addig? Minden bizonnyal gyűjti az élményeket, a lelátón, az öltözőben, hosszú beszélgetéseken, amelyeket a játékosokkal folytat, klubházban, kocsiban, fehér asztal mellett. Hogy melyik Fradi-generációról készül majd az a film? Ki tudja.
Vitézy László ugyanis azt mondta, ő akkor is szurkolna a Fradinak, ha történetesen a budapesti első osztályban játszana kedvenc csapata …

De — mint a legtöbb szurkoló, azért leginkább ő is győzni szeret…

L. Réti Anna