13+1 perc a Lakat Károly teremben – Szűcs Lajos

Dr. Lakat Károlyról, a magyar labdarúgás és az FTC kiemelkedő egyéniségéről a Fradi futball-múzeumban termet neveztek el. Láthatók ott a teremben a hajdani trófeák. Lakat sikereit hirdető érmek, kupák, emléktárgyak, A klub úgy is tisztelegni kí­ván emlékének, hogy a nevezetes teremben esetenként 13 perces interjúkat rögzí­t a meghí­vott vendégekkel. Hogy miért éppen 13 percesek ezek a beszélgetések? Nos, Lakat Károly 13 alkalommal viselte a cí­meres mezt… A plusz 1 perc pedig az emlékezés a Fradi örökös tagjára… 

Szűcs Lajos, a Ferencváros Világválogatott játékosa a hatvanas évek kiválósága az első, aki  a Lakat Károly-teremben a múlton merenghet.

„Szuper edző, szuper ember volt…”

• Játszottál a régi Fradi pályán?

• Az öreg pályán is fociztam, igaz csak edzéseken. 1966-ban még állt a régi tribün, amikor mi a Népstadionbeli meccsekre az Üllői úti otthonunkban készültünk. No és a hajdani klubházban, edzések után sok felejthetetlen órát töltöttünk.

• Átigazolásod a nemzetközi kupaéletben nem vették „tudomásul”.

• Így van, de mi ezt nem tudtuk. Az Inter elleni milánói meccsen csak a találkozó végén derült ki, hogy jogtalanul szerepeltem, hiszen az átigazolásom a kupaszabályok szerint nem „jogerős”. Solti, az Inter magyar származású menedzsere í­gy már a találkozó előtt megnyugtatta fiait: A Fradiban a Szűcs nevű játékos szerepeltetése miatt óvást nyújthatunk be, nos játsszatok nyugodtan… Végül nem kellett óvniuk, hiszen simán kikaptunk.

• 1968-ban már meghí­vás alapján játszottál, méghozzá a Világválogatottban! Mikor értesültél arról, hogy ilyen nagy megtiszteltetés ért?

• A mexikói olimpia legjobb játékosa cí­met kaptam, aztán hazajöttünk, mondanom sem kell, hogy aranyéremmel milyen boldog volt a hazatérés. A Fradi pályán pár héttel az olimpia után, az egyik edzés végén tudtuk meg, hogy Flóri, Novák Dezső, Farkas Jancsi és én meghí­vást kaptunk a riói mérkőzésre. Mit mondjak világválogatottnak lenni, nos örömünk határtalan volt, és büszkék voltunk erre a megtisztelő meghí­vásra. Aztán nagy élményként, igazi baráti légkörben zajlott a Világválogatott-Brazí­lia mérkőzés.

• A Fradiban kik voltak a legkedvesebb barátaid?

• Úgy érzem, hogy mindenki szeretett, és én is kedveltem mindenkit, A Flórit, a Novák Dezső, a Fenyő, a Géczi, a Juhász Pista no és természetesen a Rákosi Gyuszi egy kicsit még közelebb is állt hozzám, mint a többiek.

• Melyik Fradi meccsedre emlékszel a legkellemesebben?

• Az 1966-os 7:1-es örökrangadóra. Két gólt szereztem, ráadásul amolyan hálószaggató gólok voltak… a labda a sarokban a hálótartó vasra „csavarodott…” Mivel egy meccsen soha nem lőttem két gólt, ez mindenképpen nagy emlék. Azonkí­vül az Újpestnek, amikor két meccsen a Népstadionban „tucatszám” rúgtuk a gólokat – majd a Megyeri úton egy kupameccsen még hatot – szóval szép emlékek ezek!

• Lakat Károlyra hogyan emlékszel?

• Karcsi bácsi szintén a legek közé tartozik. 1967-ben kerültem a keze alá, és nyugodtan mondhatom, hogy edző volt, akire az ember csak „vigyázzállásban” emlékezhet. Szuperedző volt, a labdarúgás mellett pedig – csupa nagy betűvel – EMBER a javából. A Tanár, hogy mennyire ismerte játékosait, az szinte hihetetlen. Szó szerint a fiai voltunk, persze a közismert szövegével soha nem kényeztetett senkit. Sőt, szúrós beszéde inkább a sértegetés határát súrolta. Az, hogy mennyire ismert bennünket, egy kis eset jut hirtelen az eszembe. Nem voltunk angyalok – ezt ő is tudta -, de a foci, a klub számunkra szent volt. Mi, akárhogyan is alakultak a mindennapok, a pályán aztán kitettük a lelkünket. De ha „lazí­tottunk”… Nos, az egyik ilyen „lazí­tás” alkalmából a Pipacs bárban töltöttük a fél éjszakát. Vadas Gyuri a lokál vezetője fel is hí­vta telefonon Lakat Karcsi bácsit, úgy éjjel kettőkor, mondván, hogy itt mulat a fél Fradi. Tí­z edző közül kilenc taxiba ült volna, és jelenetet rendez. Karcsi bácsi a telefonba csak ennyit mondott:

– Ezek a fiúk 5-ig, fél hatig bí­rják az iramot, jó az „erőnlétük”, ha még akkor is ott lesznek, hí­vjál fel ismét…

Szóval bí­zott bennünk, ismerte, „fiait”. A zrikát persze nem hagyta ki. Az esetet követően számtalanszor mondta:

– Alig várom, hogy esti meccset játszhassunk, az én csapatom éjjel tud igazán produkálni. Hja, bárokban készülnek…

A meccsek előtti taktikai értekezletek is alaposan elütöttek a szokásostól. A taktikáról esett a legkevesebb szó. A lelkünket, a szí­vünket dolgozta meg a Tanár, úgy, hogy alig vártuk, hogy kimenjünk az öltözőből, és rárohanjunk az ellenfélre. Hazaszeretet, klubszellem, a csapatra váró kötelesség és dicsőség, ezek motiválták beszédeit.

A Tizedes utcai otthonába az egyik, „hatvanon túli” születésnapjára meghí­vott bennünket, régi játékosait. Mit mondjak? Ez is életem felejthetetlen élményei közé tartozik…

(Fradi Újság, 1990. augusztus)