1939/40: Quo Vadis Ferencváros? – Irány a 15. bajnoki cí­m!

1939. augusztus 27. Varsó, Hadsereg Stadion. Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány dirigálta magyar válogatott, Sárosival és Gyetvaival (plusz két volt zöld-fehér játékossal, Turayval és Toldival) 4:2-es vereséget szenved a lengyel válogatottól. Négy nap múlva, szeptember 1-én, hajnali 4 óra 55 perckor a hitleri Németország hadüzenet nélkül megtámadja Lengyelországot, a danzigi korridor miatt két nappal korábban elrendelt lengyel mozgósí­tásokra válaszul. Ezzel elkezdődik a XX. századi történelmünk második világégése. Vajon a válogatott mérkőzésen a játékosok tudták, hogy már az ajtón kopogtat a halál és a borzalom? A varsói vereség után néhány nappal nem csak a légiriadó szirénái szólaltak meg, hanem a magyar labdarúgás felett is megkongatták a vészharangot. Pedig csak egy év telt el a nagyszerű VB ezüst óta, de 1939-ben egyetlen mérkőzést sem tudott nyerni a válogatott. Vajon mi történt? Korszakváltás vagy a háború szele sodorta a szakadék szélére a magyar focit? És mi lesz a bajnoksággal és mi lesz az egész harmincas éveket uraló Ferencvárossal az 1939/40-es idényben? Bajnoki cí­meinket bemutató sorozatunkban erre keressük a választ.

Azokban az években a filmvásznon Tolnay Klári varázslatos mosolya nyűgözte le a férfiakat (Meseautó, Lila Akác), a Nemzeti szí­npadán Órdy Árpád rendezéseire teltek meg a széksorok. A budapesti éjszakában Weygand Tibor dalaira táncoltak, a kultúra kedvelőit elkápráztatta az avantgárd kiteljesedése miközben a pesti kávéházak pipafüstös helyiségeiben Babits által szerkesztett Nyugat irodalmi oldalait lapozták, de mellette hevert az asztalon a sport legfrissebb száma is, hiszen a harmincas éveket a fentieken túl egy varázslatos és sokáig legyőzhetetlennek tartott „armada” tartotta lázba. A Ferencváros. Három bajnoki cí­m, köztük az 1931/32-es 100%-os bajnokság, KK győzelem 1937-ben, de mellette 1935-ben, 1938-ban és 1939-ben is eljutottak a döntőbe. Dél-Amerika túra 1931-ben, VB ezüst 1938-ban nyolc zöld-fehér játékossal a keretben, valamint az akkori „bulvár” kedvenc témája, az éveken át tartó Sárosi-Piola „viszály” melynek csúcspontja az 1937-s KK döntő volt, amit Sárosi Gyurka nyert meg, mivel mindkét mérkőzésen 3-3 gólt szerzett (Piola az 1938-as VB döntőn vágott vissza).

A római Lazio stadionban: Kemenessy Sándor, Sárosi és Piola

A háború szele szinte egy csapásra változtatta meg az életet, benne sokak szerelmével, a labdarúgással. Ehhez nem kellett kikapni Lengyelországban, hiszen a háború okozta ideges légkör már előtte rányomta a bélyegét az egész magyar sportra. Esztelen túlkapások következtek. Az 1938/39-es bajnoki év végén a politika átvette az irányí­tást a labdarúgás felett. 1939 nyarán a kormány felfüggesztette az akkori MLSZ-t és Gidófalvy Pál személyében hatósági biztost nevezett ki azzal a nem titkolt feladattal, hogy a labdarúgást is a céltudatos nemzetnevelés hassa át.

„Mindezek a hibák és hiányosságok egyre jobban kimélyí­tették azt az ellentétet is, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött. S az ellentéteket csak súlyosbí­totta az a körülmény, hogy a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasok.” (Nemzeti Sport 1939. június 20.)

Ilyen előzmények után vajon a Fradi hogyan is készülődött az 1939/40-s bajnoki szezonra? A legendás „30-as csapatból” már csak hí­rmondónak maradtak néhányan. Háda a Gammához igazolt, Korányi a Phöbus hátvédsorát erősí­tette, Laky és Magda a WMFC-hez került, Bukovi és Kohut Franciaországba igazolt, Takács II. a Szürketaxiba „ült”, Toldi és Kemény követte Hádát (Gamma). Turay már 1933-tól az MTK-t erősí­tette és a fenti ismert játékosok mellett a csapat kiegészí­tő emberei is távoztak: Kutasi (Szürketaxi), Győri (WMFC), Magda (WMFC), Rátkai (BSZKRT), Kalmár (Pesterzsébet). De nem csak játékosok mentek, de olyan legendás edzőt is „elfogyasztott” a klub, mint Blum Zoltán, aki 1930-tól 1937-ig ült a Fradi kispadján és akinek a nevében fűződtek a harmincas évek sikerei. Azért maradtak klasszis játékosok: Polgár, Lázár, a Sárosi testvérek és Gyetvai. Hozzájuk jöttek az „újak”, akik közül többen váltak alapemberé a negyvenes évek Fradijában: Szoyka, Pósa, Kiszely.

Hlavay György 56 alkalommal ült a Ferencváros kispadján

A felkészülést Hlavay György irányí­tásával kezdte el a Fradi. A tréner Rauchmaul Emiltől vette át a csapatot 1938 nyarán. Nem volt egy könnyű feladat, hiszen az elődök nagyon magasra tették a mércét. Rauchmaul vezetésével bajnokságot és KK-t nyert a csapat. A kiváló edzőről távozása is váratlan volt, az okokat nem hozták nyilvánosságra, csak azt, hogy az FTC vezetősége elfogadta azokat és azonnali hatállyal kinevezte Hlavay Györgyöt. Az új edzővel szemben nagy volt az elvárás: meg kellett védeni a bajnoki cí­met. Ami az 1938/39-s bajnokságban nem sikerült, hiába lőtt a csatársor 121 gólt, egy ponttal elvesztettük a bajnokságot az örök rivális, Újpesttel szemben, ráadásul a magyar kupát is a lilák szerezték meg.

A bajnokság nagyon jól indult. „Mesterhármassal” kezdtünk: vertük a Szolnokot (igaz az utolsó percben lőtt góllal) 3:2-re, majd a Törekvést 4:2-re egy könnyed mérkőzésen, és a Szeged sem jelentett komolyabb akadályt a harmadik fordulóban, pedig a hazaiak nagyon „fenték a fogukat” a Fradira. Ők is két győzelemmel nyitottak, melynek meg is lett az eredménye. Hatezer néző zsúfolódott össze a lelátón és a nagy érdeklődést mutatja, hogy még a Magyar Rádió is közvetí­tett a rangadónak beharangozott mérkőzést. Elég álmosan kezdtek Sárosiék, mintha nem vették volna elég komolyan a szegediek erejét. Ennek meg is lett a következménye, hiszen a félidőben egy jogos büntetővel vezetést szereztek. Amikor már a hazai szurkolók lelkesedésükben nótára fakadtak, a zöld-fehér támadósor megemberelte magát és néhány perc alatt teljesen lehűtötte Szeged városát. A vége felé meg már csak a különbség volt kérdéses, mely elég tetemesre nőtt. 5:1-re nyertünk és egyedül, pontveszteség nélkül vezettük a bajnokságot.

Három hetes bajnoki szünet következett, de ez nem jelenti azt, hogy simán átugorhatjuk ezt az időszakot. 1939. szeptember 24.-én a magyar válogatott Németországot fogadta. A találkozó pikantériáját az adta, hogy két héttel a válogatott mérkőzés előtt a magyar kormány nem adott engedélyt a német katonai csapatok átvonulására, valamint meg is nyitotta határait a lengyel menekültek előtt. Ettől függetlenül a találkozón ott volt Imrédy Béla miniszterelnök aki a dí­szpáholyból figyelhette ahogy a német játékosok karlendí­téssel fogadták hazájuk himnuszát. Vajon ezek után mit is érezhettek a magyar játékosok?

„Amikor a magyar himnuszt énekeltük ott, valamennyien szí­vvel-lélekkel, akkor az volt az érzésem, hogy ezek a játékosok is, mint én olyankor, amikor a magyar szí­neket képviseltem, átérzik azt, hogy itt többről van szó, mint egyszerű labdajátékról.” – í­rta a Képes Sport hasábjain Dr. Csik Ferenc, az 1936. évi nyári olimpiai játékok 100 méteres gyorsúszásának bajnoka.

A találkozót végül is 5:1-re nyertük, a Fradiból továbbra is a Sárosi testvérek és Gyetvai szerepelt, közülük is Sárosi Béla nyújtott nagyszerű teljesí­tményt, a Képes Sport a maximálisan adható 10-s osztályzatra értékelte a játékát.

A sorsolásnak köszönhetően a negyedik fordulóban játszottunk először az Üllői úton. 5 ezer néző előtt elég nehezen nyertünk a Nemzeti elleni 1:0-ra. Ami ezután jött, arra nagyon kevesen számí­tottak. Bár négy forduló után hibátlan teljesí­tménnyel vezettük a bajnokságot, de a csapat játékát rengeteg kritika érte. Ezek a hangok aztán végleg felforrósodtak, amikor a bajnokság ötödik fordulójában kikaptunk a Taxisok-tól 4:3-ra. A szurkolók egyből a régi kedvencek felé fordultak, akik már nem viselték a zöld-fehér mezt: „Toldit emlegették, Hádát siratták, Táncos után szomjúhoztak, a Taxiba került Tóthot sajnálták, sőt még azt is kifejtették, hogy még az öreg Takács II. is aranyat érne a Fradi csatársorában.”

A szurkolók zugosodását Hlavay György is „meghallotta”, és vasárnap este már be is nyújtotta a lemondását: „A csapat teljesen lélek nélkül játszott, mégpedig rajtam kí­vül álló okokból. A játékosok részéről olyan csekély pártfogásban részesülök, hogy továbbra nem tudok felelősséget vállalni a munkámért az edzői tisztségben. Éppen ezért kérem, hogy mentsenek fel a Ferencváros edzői tisztsége alól.” A vezetőség elfogadta a lemondást és hétfőn már ki is nevezte a Fradi új edzőjét: Dimény Lajost. A kinevezés igazán senkit ért váratlanul, hiszen néhány nappal ezelőtt az FTC szakosztályi elnöke, Nagy László jelentette ki, hogy kevés olyan jó edző van jelenleg Magyarországon, mint Dimény Lajos. Így „találkozott” egymással a szurkolók morgolódása és a Fradi vezetőségének az óhaja.

Dimény Lajos

Új edző jól seper – mondja a szurkolói bölcselet és ez Dimény Lajos bemutatkozásánál be is jött, pedig Lázár, Kiss és Gyetvai sem léphetett pályára sérülés miatt. Mégis simán vertük az újoncot 4:1-re egy gyenge szí­nvonalú találkozón, ahol a legnagyobb „izgalmat” az okozta a hazai szurkolók számára, hogy a vendégek is zöld-fehérben léptek pályára. A B-közép el is nézte és hatalmas tapssal fogadta a kivonuló Haladás játékosait. Volt is derültség miatta! A kezdeti lendület azonban hamar megtört. Vereség a Bocskaitól (3:4), a Kispesttől (1:2) és a Hungáriától (0:3). A három vereség mellett mindössze két győzelmet számlálhattak Sárosiék: a Kassát 8:1-re, az Elektromost 3:1-re verték. Oda is lett a vezető hely, és sokan ismét kritizálni kezdték a csapat összetételét, a gyors edzőváltásokat, a klubon belüli szervezetlenséget. 1939 decemberében bajban volt a Ferencváros. Vajon mi is vezetett idáig?

Quo vadis Ferencváros?

A választ többen sejtették és többen meg is í­rták. Ami természetesen nem nagyon tetszett a Fradi vezetőinek. Pedig mindenki tisztában volt azzal, hogy komoly korszakváltás előtt áll a csapat. Ahhoz túl sok nagyszerű játékos ment el (vagy küldtek el), hogy egyik napról a másikra folytatni lehessen a harmincas évek sikertörténetét. Talán a kritizálók is túl hamar fogtak tollat, talán ők sem látták a jövőt, hogy bár 1939 őszén akadozott az újjáalakult Fradi játéka, de a csapat továbbra is egységes, és az új játékosok egyre jobban illeszkednek bele Dimény edző elképzelésébe. Mégis két kí­nos vereség borzolta a zöld-fehér hí­veket, ráadásul két olyan rangadón szenvedtünk vereséget, melyen éppenséggel fordí­tott eredmény is születhetett volna. Csak hát sok volt a sérült és néhány frissen igazolt játékos sem tudott zökkenőmentesen beilleszkedni és néhányuk (a szurkolók szerint) nem is megfelelő poszton játszott. Sajnos Hádát sem sikerült pótolni, a Zentai-Ábrahám-Pálinkás hármas váltogatta egymást, de egyikőjük sem tudta állandósí­tania a helyét a kezdőbe.

De nem csak a kapuban, elől is voltak gondok. Berényi szerepeltetése sok vitát váltott ki a szurkolók között, sokak szerint a sérülése után Gyetvai sem nyerte vissza a formáját és akkor ott volt még az örök tehetség, a félelmetes balláb, a balhés, a hatalmas termetű csatár: Lapaj, vagyis Kiszely István, aki sajnálatos módon soha nem tudta igazán kamatoztatni nagyszerű képességeit. Persze a szurkolók is sokat vártak tőle, főleg az előző szezonbeli Phőbus elleni hat gólja után. Ettől függetlenül Lapaj azon kevés játékosaink egyike volt, aki több gólt lőtt, mint amennyi mérkőzésen a pályára lépett (91/100).

Kiszely itt éppen egy termoszt népszerűsí­t.

Mielőtt azonban nagyon eldurvultak volna a viták, 1939. december 10-én a „renegátokkal”, vagyis a szurkolók által többször is visszasí­rt volt játékosainkkal (Háda, Kemény, Toldi) megerősí­tett Gamma ellen sikerült 3:1-re győznünk. Sárosi Gyurka is visszakerült a középcsatár helyére és a magabiztos győzelem után mindenki azt hitte, hogy végül is sikeresen fogjuk zárni az őszi szezont.

Tévedtek. Ráadásul keserű „karácsonyi ajándékként”, az ősi rivális, az Újpest vitte el két bajnoki pontot az Üllői útról. Pedig a szurkolói és az újságí­rói nyomásnak engedve Sárosi György maradt a középcsatár posztján, Kiszely is visszakerült a baloldalra (neki komoly fegyelmi gondjai is voltak, a klub pénzbüntetéssel is sújtotta) és a három fedezet (Hámori – Sárosi III. – Pósa) is remekül irányí­tott, még sem sikerült feltörni a jól záró újpesti védelmet. Pedig végigrohamoztuk az egész mérkőzést, mégis egy szerencsés góllal a lilák nyerték a rangadót, ezzel megszerezve a második helyet. A Fradi az elszenvedett öt vereséggel a nagyon nem várt ötödik helyen zárta az őszi szezont. Csalódást keltő helyezés? Igen, a szurkolók nehezen viselték, bár tudták, hogy az a fajta játékmód amit Dimény képvisel, kezd kialakulni, és ha 1940 tavaszán mindenki egészséges lesz akkor a Kispesttel szembeni négy pont hátrány behozható.

*

1940 fordulóján fontos volt az emberek szí­vében a remény. Nagyon nem is maradt más. A háború közelsége, az iszonytató téli hideg (volt amikor -36 fokot mértek) nagyon megnehezí­tette a mindennapokat. A kávéházak és a mozik jelentették a kikapcsolódást, a magyar filmek népszerűsége töretlen volt. 1940 elején olyan filmek kerültek bemutatásra, mint az „Egy csók és más semmi” (Jávor Pál, Tolnay Klári, Rajnai Gábor), vagy a Zilahy Lajos regényéből készült „Hazajáró lélek” Karády Katalinnal a főszerepben. A hideg tél ellenére a zöld-fehér labdarúgók sem aludtak téli álmot. Karácsonyi tornán vettünk részt Újvidéken, az év végét az enyhébb éghajlatú Törökországban töltöttük, ahol szilveszterkor és újévkor is megmérkőztünk Isztambul „válogatott” csapatával. Közel három hetet töltöttünk ott és számos felkészülési mérkőzést játszottunk török csapatokkal (a legtöbb esetben „nagyon” meg is vertük őket).

Amikor a csapat hazaérkezett, a tél legkeményebb napjaival találkozott. Folyamatos havazás és szibériai hideg. Ettől függetlenül a közönség focira volt éhes. Nem számí­tott a zimankó, mindenki kí­váncsi volt arra, hogy vajon milyen formában várhatják a fiúk a bajnoki rajtot. A legtöbb csapat barátságos mérkőzésekkel hangolt, köztük Sárosiék is, bár az inkább felért egy lidércnyomással. Amikor először „találkoztam” az Elektromos elleni felkészülésről beszámoló Képes Sporttal, nem akartam hinni a szememnek: Elektromos – Ferencváros 7:0. Az eredmény annyira meglepte az újságí­rót is, hogy tényleges beszámoló helyett, inkább a hét gól „pikí­rt” történetét í­rta meg.

A csapat nem csak a jugoszláv és a török túrával készült, de új játékosokkal is erősödött. Csikós Gyula „elcsábí­tásával” hosszú évre megoldódni látszottak a kapusgondok. 27 évesen került a Fradihoz, előtte több csapatban is megfordult: ESMTK, Nemzeti, Phöbus, Taxi. Csikós biztonságos megoldásokat alkalmazó, megbí­zható, hosszú időn át kiegyensúlyozott teljesí­tményt nyújtó labdarúgó volt.

„Mondanom sem kell, hogy szí­vvel-lélekkel fogok őrt állni a ferencvárosi kapuban. Mindig idehúzott a szí­vem és most, hogy végre sikerült eljutnom eddig, érdemes akarok lenni a bizalomra.” – nyilatkozta a kiváló hálóőr 1940 februárjában. A másik jelentősebb igazolásunk Finta Károly, aki szintén nem tartozott a fiatalok táborába (26 évesen került a Fradihoz), de technikás, remekül osztogató gólveszélyes játékosnak tartották.

Sikeres téli túrák, két biztató igazolás – ennyi elég is volt a szurkolói várakozásoknak, melyet az előbb emlí­tett „Elektromos-sokk” sem tudott megingatni. Ehhez jöttek még Usetty Béla dr. elnök reménykeltő mondatai:

„Hiszem, hogy a Ferencvárosnak sikeres tavasza lesz. Őszi gyenge szereplésünket jóvá fogjuk tenni. A csapatban voltak hibák, de ezeket kiküszöböltük. A zöld-fehér gárda mind lelkileg, mind fizikailag rendben van. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem fognak vereségek érni bennünket, de ezek a többi nagy csapatot is utolérik. Azt azonban í­gérhetem, hogy a hí­res ferencvárosi szí­v megszerzi majd azokat a győzelmeket, amelyek e szí­v hí­ján ősszel elmaradtak.”

Mindezek ellenére a kitartó tél mindent elkövetett annak érdekében, hogy 1940. február 25-én ne tudjon elrajtolni a tavaszi szezon. Volt hó, volt hideg, volt mély, sáros pálya – röviden minden összejött ahhoz, hogy ne legyen emlékezetes a Ferencváros – Szeged bajnoki találkozó. A sárdagasztásban érvényesült a Fradi technikai főlénye, simán nyertünk 4:1-re, ráadásul a csapat jobbhátvédje, Tátrai Sándor egy sokáig emlékezetes bombagólt szerzett:

„A jeles jobbhátvéd átverekedte magát két emberen. 35 méterre volt a remekül védő Tóth kapujától. Közbe és a szegedi háló között vagy 12 játékos s ugyanannyi tavacska terült el. Tátrai gondolt egy nagyot és merészet, s amúgy istenigazában megvágta a labdát, ami vad erővel vágódott be a meglepett kapus felett a hálóba”

Egy jobbhátvédtől tényleg nagyszerű megoldás volt, de Tátrai Sándor csatárként kezdte a pályafutását, a Fradiban is jobbösszekötőként szerepelt először, majd 1937 januárjában állí­totta Blum Zoltán a védelem jobb oldalára – és ott is ragadt.

A sikeres tavaszi kezdést remek folytatás követte: simán nyertünk Szombathelyen (4:1), majd egy szokásos „egykapuzásos” mérkőzésen 1:0-ra vertük a Szolnokot. Ezzel egyből felléptünk a második helyre a Hungária mögé, megelőzve az Újpestet és a Kispest csapatát. De ami ezután jött, az felért egy lidércnyomással. 4:1-re kaptunk ki az Újpesttől egy olyan rangadón, ahol bár a 2. percben megszereztük a vezetést, de utána már nem sikerült szinte semmi. Az Újpest remekül használta ki a védelmünk hibáit, elől a csatárok meg sorra hagyták ki a helyzeteket. Ráadásul a mérkőzés vége felé megsérülő Kiszelyt lábtörés „gyanújával” a mentő vitte a kórházba. Ezzel pillanatok alatt romba is dőltek az álmok, a sajtó már szinte biztosra vette a Hungária bajnoki cí­mét. Öt ponttal vezettek az Újpest és hét ponttal a Fradi előtt, igaz egy mérkőzéssel többet játszottak.

Az Újpest elleni vereség után jókor jött a válogatott mérkőzések miatti hosszabb bajnoki szünet. A válogatott Svájc elleni mérkőzéséig tartó üresjáratot kihasználtuk és részt vettünk a bécsi Húsvéti Kupán, amit végül is a Hungária nyert meg. A Fradi először 6:2-re verte a Rapidot, majd 4:2-re kikaptunk attól az FC Austriatól akit a Hungária le tudott győzni. Az akkori sportújság ebből is levonta a „tutit”: a bajnoki cí­m várományosa a remek formában lévő Hungária! Annyit előre elárulhatunk, hogy jósnak nem nagyon váltak be.

dr. Usetty Béla

A válogatott mérkőzések után (Svájc ellen 3:0, Sárosi dr. parádés játékával; Németország ellen 2:2, ahol szintén egy Sárosi vitte a hátán a csapatot, ezúttal „III. Béla”) folytatódott a bajnokság, ráadásul két olyan mérkőzéssel mely alapjaiban rengette meg a bajnoki erőviszonyokat. Egy hét leforgása alatt kellett megmérkőzünk a bajnokesélyes Hungáriával és a harmadik helyen álló Kispesttel. Ősszel mindkét csapat ellen vereséget szenvedtünk (0:3, 1:2) és mindenki tisztában volt azzal, hogy csak akkor van sanszunk a továbbiakban, ha sikerül a visszavágás. Nem csak a csapat és a szurkolók készültek, de a csapat szakmai vezetője, Pataki Mihály is „üzent” a játékosoknak:

„Ha minden játékos teljesí­ti a kötelességét, akkor nem lehet baj. Vereségek persze akkor is lesznek, de ha a lelkiismeretünk tiszta, hogy mindent megtettünk a siker érdekében, akkor ez a lelkiismeret fel is fog menteni bennünket. Egyet szeretnék hangsúlyozni: nem szabad, hogy egyetlenegy játékosa is legyen a Ferencvárosnak, aki azt hiszi, hogy a klub örülhet, hogy kegyeskedik elfogadni a fizetést, az állást és egyebeket az egylettől. Ha ilyen gondolkozásmódra találok azzal szemben irgalmatlanul eljárok. Egy vezető legelső feladata, hogy jó szellemet teremtsen a csapatban!”

A kemény és határozott mondatok megtették a hatásukat. 1940. április 14-én a Hungária úti stadionban került sor az első próbatételre. „Ragyogó napsütés, ideális futballidőre virradt a derby. A két nagy csapat találkozójára felvonult az egész város sporttársadalma. Szí­nes, tavaszi kosztümök, elegáns nők és vidám hangulatú férfiak tí­zezrei övezték az MTK-pálya zöld gyepét. A tribünökön ott izgult a társadalmi élet, a szí­nészvilág, a politika és a sportversenyzők elitje. A derby meg is érdemelte az érdeklődést.” – lelkesedett a sportsajtó. Olvasva a beszámolót, bennem meg akaratlanul is felvetődött egy kérdés: és mi van a háborúval? Hiszen öt nappal az örökrangadó előtt a német csapatok hét hadosztállyal, tengeri és légierővel lerohanták és elfoglalták Dániát és Norvégiát. Angliában Winston Churchillt háborús csúcsminiszterré nevezték ki. Egy hónap múlva a hitleri Németország már elfoglalja a Benelux államokat is.

Ez a futball!

Nálunk meg szinte az egész ország az örökrangadó lázában égett.

22 ezer néző előtt, végig nagyszerű iramú mérkőzésen, Csikós, Sárosi III. és Finta remek játékával nyerni tudtunk 2:0-ra és belátható közelségbe került a bajnokságot még mindig magabiztosan vezető Hungária. A mindig kritikus Pataki Mihály is lelkesen nyilatkozta a mérkőzés után: „A mai győzelemmel igen értékes két pontot szereztünk. Minden játékosunkat dicséret illet.”

Bár ritkán szoktunk foglalkozni az ellenfélre mért újságí­rói „csapásokkal”, de most a humor kedvéért kivételt teszünk. Néhány mondatos jellemzés a hazaiak kissé „öreguras” játékára:

„Szabó bácsi, kérem, elhiszem, hogy nem tetszik idegesnek lenni, mert olyan nyugodtan tetszett bekapni a két dugót, hogy na.”
„Jenő bácsi! Miért nem tett meleg borogatást is a térdére, ha már annyira kí­mélte?”
„Sebes bácsi, kérem, nem voltam megelégedve az erőnlétével. Az első öt perc végét már nem bí­rta eléggé.”
„Müller bácsi, nem szédül ebben a korban attól a sok forgástól?”

Bizonyára a fentieket olvasgató zöld-fehér szurkolók jókat derültek az élcelődésen, de túl sok idő nem maradt az örömködésre, hiszen egy újabb fontos rangadó várt a csapatra. A visszavágás mellett az is fűtötte Sárosiékat, hogy egy győzelemmel még közelebb kerülhetünk a vezető Hungáriához, akik ezen a hétvégén voltak „szabadnaposak”. 12 ezer néző előtt, parádés játékkal álltunk „bosszút” az őszi fiaskókért. Az 5:1-re megnyert mérkőzésen Gyetvai és Finta 2-2, a fiatal Suhai egy gólt szerzett, aki 19 évesen a sérült Bí­rót helyettesí­tette. Az amatőr csapatunkból felkerült jobbszélső 21 mérkőzésen lépett pályára és 5 gólt szerzett. Bí­ró visszatértével kikerült a csapatból.

Hat fordulóval a vége előtt a Hungária váratlanul vereséget szenvedett Szegeden. A Fradi csak döntetlent játszott az Elektromossal (emlékeznek, egy téli felkészülési mérkőzésen 7:0-ra kaptunk ki tőlük), de úgy látszott, hogy valami nagyon megtört az Hungáriánál. Az okokat a politika szolgáltatta, de erről majd egy kicsivel később. A következő négy fordulóban gólfesztivált rendeztünk: 3:0 a Gamma, 5:0 a Bocskai és 6:0 a Törekvéssel szemben (és ha nem is gólparádéval, de Kassán is nyerni tudtunk 1:0-ra). 8 pont, 15:0 gólarány! A csapat szárnyalt és az ősszel még sokat bí­rált „angol játékrendszer” ellen az ellenfelek nem nagyon találták a megoldást. Jobb hí­ján durvasággal próbálták megállí­tani a zöld-fehér rohamokat. Ebben a Törekvés járt az élen, „törekedtek” is keményen, melynek eredményeként a Sárosi testvérek, Kiszely és Nagy is komoly sérüléseket szenvedett. A közönség méltatlankodott ugyan, de nem akart szembeszállni az MLSZ „óhajával” amit egy jó nagy „tacepaoval” adtak mindenki tudtára:

Mivel a sérülésekkel tarkí­tott győzelmünkkel egy időben lejátszott Hungária-Újpest rangadó döntetlennel zárult az utolsó forduló előtt, jobb gólaránnyal már a Ferencváros vezette a bajnokságot! Nekünk 70:30, a Hungáriának 64:31 volt a gólkülönbsége, í­gy az utolsó fordulóban már csak arra kellett vigyázni, hogy ne lepjenek meg minket „Mari-néni taxisai”. A Hungária a jó erőket képviselő Gammát fogadta (2:1-re tudott csak győzni), ráadásul akkor már tényként kezelték, hogy a Hungária nem fog nevezni a következő bajnokságra. A végső döntésre egy hónappal később 1940. július 8-án került sor, amikor a Hungária vezetése nem óhajtotta végrehajtani Gidófalvy „parancsát” mely szerint zárják ki Brüll Alfréd elnököt, valamint az elnökség több tagját (második zsidótörvény alapján). A klub vezetősége azt is nehezményezte, hogy az egész bajnokság során „ellenszélben” játszottak, és bí­rói csalással vesztették el az 1939/40-s bajnokságot. A szörnyűséges háborús ideológia í­gy tett tönkre az 52 éves nagy múltú klubot. Brüll Alfrédot a nyilasok 1944-ban kivégezték. Az MTK 1945-ben alakult újjá.

Mindezek egy kis árnyékot vetettek a Ferencváros 15. bajnoki cí­mére. Ehhez még győzni kellett az utolsó fordulóban a Taxi ellen, mely maga a tét miatt sem volt könnyű feladat. „Szerkesztő úr, mit mondtam a télen? – kérdezte Kiszely a mérkőzés előtt a Nemzeti Sport újságí­rójától – azt, hogy mi nyerjük a bajnokságot. Azért még nem nyertünk meg…” Ezek a mondatok is bizonyí­tják, hogy tartottak a zöld-fehérek a Takács II.-vel és Kohuttal felálló taxisoktól. Nem is véletlenül, mert a hazaiak szerezték meg a vezetést, a Fradi henger csak a második félidőben indult be – de akkor nagyon! Sárosi (3), Kiss Gy. (2), Pósa és Kiszely góljaival 7:1-re nyertünk, ezzel megszerezve a Ferencvárosi labdarúgás 15. bajnoki cí­mét!

Szinte lehetetlen érzelem- és történelemmentesen értékelni az 1939/40-s bajnokságot. A második világháború kezdett kiteljesedni, mire a bajnokság befejeződött a náci Németország már elfoglalta Párizst. A hitleri fasiszta nézetek már elérték Magyarországot is. Nem maradtak meg a politika szintjén, hanem beszivárogtak a sportba is, mocskot és indulatokat hozva maguk után. Gidófalvy Pál személyében olyan „hatósági biztos” ügyelte a labdarúgást, aki mindent elkövetett annak érdekében (főleg a második zsidótörvény után), hogy a klubok éléről eltávolí­tsa a „nem szí­ntiszta keresztényeket”. Ennek esett áldozatául a Hungária is, de mellette számos egyéb élvonalbeli klub is megszűnt.

Mindezektől függetlenül nagyon értékes a Ferencvárosi labdarúgás 15. bajnoki cí­me. A bajnokság mellé Sárosi György a gólkirályi cí­met is begyűjtötte, ezzel 1935/36 után másodszor lett a legjobb góllövő. „Gyurka” mellett ki kell emelni az öccsét is, aki végleg kilépett doktor bátyja árnyékából és olyan remek szezon produkált, hogy nem csak a Fradinak, de a válogatottnak is a meghatározó játékosává vált. 1940-ben a németek elleni berlini találkozón a bombagóljával egyenlí­tettünk, de ebben az évben szinte minden válogatott mérkőzés a csapat legjobbja volt. Rajtuk kí­vül Polgárt, Kiszelyt, Gyetvait lehet kiemelni, de a tavaszi szezonba Csí­kos bravúrjai is kellettek a végső sikerhez.

Dimény edző is remek munkát végzett. A váltás utáni hetekben, főleg akkor mikor sorra jöttek a vereségek, sokan kritizálták az új „angol játékrendszer” miatt, de végül is az idő őt igazolta.

1939 őszén a sorozatos kudarcok után a szurkolók és a sportújságí­rás is feltette a kérdést: Quo Vadis Ferencváros? A válaszra fél évet kellett várnunk. Új útra léptünk, „nem menekültünk el Rómából” és nem is „haltunk mártí­rhalált”. A csapat, a szakmai stáb, a vezetők és a szurkolók is akarták a sikert, mely közös akaratként teljesült is.

Több mint hetven év távlatából felidézni úgy egy kort, hogy akkor még nem is éltünk, talán lehetetlen feladat. Nem is ez volt a célunk, de szerettük volna érzékeltetni, hogy milyen társadalmi és politikai viszonyok mellett szereztük meg a 15. bajnoki cí­münket.

Márai Sándor szerint „valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszí­ntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.”

Csak ennyi lenne az egész? Minden bizonnyal nem. Ennek egyik legjobb példája a labdarúgás, mely az öldöklés közepette is folytatta hódí­tó útját. Ahogy a Ferencváros is tette, hiszen az 1939/40-s bajnoki cí­m után, a következő bajnokságot is megnyerte.

De ez már egy másik történet.

– lalolib –