Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 30.
Mindhalálig Ferencváros…
Ülünk a Gábor Áron utcai villa teraszán, élvezzük az áprilisban ránk tört nyarat, s a manapság divatos szóhasználattal élve próbáljuk „elkötni a szálakat”.
A vállalkozás eleve kudarcra ítéltetett, hiszen egyetlen újságoldalnyi terjedelmen belül még Esterházy Péter sem tudna olyan csodát tenni, hogy néhány tucat mondatban összefoglal közel negyven esztendőt, pedig ő már Ottlik Géza „Iskola a határon” című remekét is rámásolta egyetlen papírlapra.
Feri életének társa, Mari (Soós Mária) angyali türelemmel hallgatja órák óta azokat a történeteket, amelyeket szerintem most hall legalább századszor, no de Feri mellett ehhez már réges-régen hozzászokott.
Azóta vannak együtt, amióta a Rudas Ferenc – Antal Márta „álompár” életre szólónak látszó szövetsége (1976-ban), mondhatni egyik pillanatról a másikra felbomlott.
Márta máshol, mással látta, képzelte el további életét, s a szívnek ugye, nem lehet parancsolni.
Ha Feri a vak véletlen okán nem talál rá szinte azonnal Máriára, talán egy életre kicsúszik a lába alól a talaj, hiszen imádott édesanyját is a házasság válsága és a válás idején veszítette el, no, de a vak véletlenek azért vannak, hogy néha a csodát éltessék át azzal, akit erre kiszemelnek, vagy érdemesnek tartanak.
Máriában földre szállt tündérre lelt, aki attól a pillanattól kezdve, hogy Ferivel összekötötték az életüket, csak és kizárólag a férjének él.
Lesi minden mozdulatát, számon tartja a programjait, viszi a háztartást, gondozza a villát és a kertet, de ami a legjellemzőbb: naplót vezet férje egészségi állapotáról, amely pontosabb és precízebb, mint a legprofibb klinika nyilvántartása. Tipikusan olyan asszony, akiről minden olyan férfi álmodik, aki valljuk be, a futballon és a vendéglátáson kívül semmi máshoz nem ért, s aki mást nem is csinált egész életében.
Feri maga mondja, hogy ma szinte biztos, hogy nem beszélgetnénk itt a tavaszi nyárban, ha azokban a válságos napokban, nagy elkeseredettségében nem téved be a Váci utcai Remy Martin vendéglőbe, ahol Mari akkoriban dolgozott.
Régről és nagyon távolról ismerték ugyan egymást (1956 zűrzavaros napjaiban, éppen apámmal járva a főváros összes létező és üzemelő presszóját a Vigadóban ismerkedtek meg a felszolgáló hölggyel, akit nem lehetett nem észrevenni…), de aztán mindkettőjüknek másfelé vezetett az élete.
Mari élete is válságban volt, neves festő férjétől akkoriban vált el, pontosan tudta, mit jelent, ha egy úgynevezett „szabadfoglalkozású” emberhez (festő, futballista, vendéglős – ebből a szempontból ugyanaz a kategória) köti az életét.
Mégis így tett, s 37 év múltán mindketten állítják: életük legjobb döntése volt, hogy attól a bizonyos presszóbéli találkozástól kezdve a mai napig egy percre sem hagyták többé el egymást.
– Azt, hogy manapság is sokan 60 évesnek mondanak, csak és kizárólag Mari szigorának, következetességének és mély szeretetének köszönhetem… – mondja hősünk, miközben úgy néz a házba szódáért beinduló asszonya után, hogy abban még mindig benne van a szerelmes férfi pillantásának minden létező kelléke.
Pedig éltek át ők ketten válságos napokat is.
Nem sokan tudják, de volt idő, amikor Feri egészsége nagyon megromlott, ma már elmondhatjuk, a legrosszabbal fenyegetett, de részint a Kútvölgyi kórházban dolgozó Pénzes professzor és stábja, részint Mária vasszigora, akarata, törődése és szeretete talpra állította, sőt ennél több történt: fiatalított is rajta néhány évtizedet.
Ferit persze nemcsak a válás, hanem a Fény utcai életmód is alaposan megrongálta, egy idő után be kellett látnia, nem bírja már a naponkénti, hajnali 4-kor való felkelést.
Akkor ismét a „futball” segített, egy vidéki, „nagy fradista” TSZ-elnök rábízta a Fény utcai piactól alig néhány lépésnyire lévő, Retek utcai Tabdi borozó vezetését.
Ez már egy finomabb üzlet volt, Feri irányításával, személyzettel, kulturált helyiségekkel, minőségi borral, s persze futballimádó törzsközönséggel. Újra megtehette, hogy „csak elbeszélget” a vendégekkel, ráadásul már nem csak a régi szép időkről, hiszen közben örök nagy szerelmével, a Ferencvárossal is kibékült.
A kisfia miatt tette, aki (naná) a Fradi-kölyökben kezdett futballozni, s bár édesapja nagy bánatára nem lett komoly futballista (pedig a kölyökben még együtt játszott a „kis Flórival” is…), évekkel később, igaz, az élet más területén (micsoda véletlen: a vendéglátásban) olyan parádés karriert futott be, hogy ma már a tekintélyes, elismert szakemberek, üzletvezetők között tartják számon.
– Hogy van, Ferikém, mit szól ehhez a Monizhoz? – kiabál föl a teraszra az utcáról az éppen kutyáját sétáltató kertszomszéd, de aztán észleli, hogy Feri valami idegennel diskurál, s a választ meg sem várva megy tovább.
– Ilyenek ezek… A vérük is zöld… – mondja nevetve Feri, majd a villába invitál, mondván, megmutatná a kincsestárát, s mozdulatán látszik, hogy nem ma csinálja ezt először, így szokta mindig, ha valami „firkász” éppen rátalál.
Már a kupákkal, érmekkel, serlegekkel, oklevelekkel, futballistákat formázó szobrokkal telezsúfolt minigaléria előtt állunk, amikor rádöbben a helyzet egyediségére, jelesül arra, hogy nekem aztán „jónak” mutatja a relikviákat…
– Látod, tényleg öregszem. Hiszen ezek nálatok ugyanígy megvannak… – mondja, amolyan „magamat kigúnyolom, ha kell” jellegű mosollyal, pedig esküszöm mindenre, ami szent, olyan bámulattal és rácsodálkozással néztem például az 1948-49-es bajnokságért kapott babérkoszorús, dombor futball-labdás emlékplakettet, mint aki most látja életében először.
1988-ig (édesapám haláláig) valóban szinte darabra közös a kollekció, de nem is lehetne másként, hiszen mindet együtt kapták, vagy nyerték.
Apám azt már nem érhette meg, amikor barátját (2011-ben) a szó szoros értelmében lovaggá avatták, hiszen a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, de azóta már kapott Életmű-díjat is a MOB Fair Play Bizottságától.
– Apád, persze erre azt mondaná, hogy azért kaptam, mert sportszerűen ittam a fröccsöket, soha sem ittam bele az asztaltársaság valamelyik tagjának a poharába… – mondja nevetve, amivel azonnal visszazökkenünk a „múzeumlátogatás” valós keretei közé.
Ám a Fradi-szálhoz visszatérve: Feri életében attól kezdve játszott ismét nagy szerepet a klub, amikor nem csak megszerveződött, de rövid erősödési időszak után fénykorát kezdte élni az FTC öregfiúk csapata.
A régi játszótársak kérésének már nem tudott ellenállni, lement újra a pályára, s ahogy megérezte a régi öltöző illatát, már biztos volt benne, hogy elveszett.
1970 őszén még a réges-régi (most, hogy a régit bontják, arra a stadionra nincs jobb kifejezés) Fradi-pályán húzott újra zöld-fehér mezt magára, egy évvel az 50. születésnapja előtt.
Fantasztikus évek következtek. Lázár Gyulától Albert Flóriánig szinte valamennyi régi barát, csapattárs, egykori harcos megfordult a csapatban, voltak esztendők, amikor népszerűbbek voltak, mint az akkori első csapat.
Annyi volt a külföldi meghívásuk, hogy azoknak minimum a felét le kellett mondani, a bajnoki meccseiket 4-5000 néző előtt játszották.
Feri „sokadvirágzása” mégsem tartott soká, hiszen az a bizonyos törött láb, csak annyival volt jobb állapotban, mint 1950. március 19-én, hogy már nem „díszelgett” rajta gipszkötés.
így aztán a csapat vezetője, mindenható „ura” lett, szervezte a mérkőzéseket, a túrákat, s közben egy kicsit arra is figyelt, ki öregszik már ki végre a „nagyok” közül, hogy azt azonnal az öregfiúk közé csábítsa.
Évekig szárnyaltak, aztán új emberek jöttek, új vezetése lett a Fradinak, nemhogy az old boyok, de már a legjobbak sem voltak olyan borzasztóan fontosak, az öregfiúk szépen lassan az öregfiúk közül is visszavonultak.
Ám „a Fradit nem lehet elpusztítani” életelv és életérzés újra megtette a magáét, néhány ősfradista lelke nem bírta volna elviselni, hogy a múltat végképp eltöröljék.
Feri egyik közeli szomszédja az FTC-t alapító Springer Ferenc unokája, dr. Springer Miklós volt az, aki (Hélisz Józseffel szinte egymás hátának támaszkodva), nem engedte, hogy a világ négy égtája felé szaladjanak a korábbi évtizedek hősei, hihetetlen szívóssággal, következetességgel és kitartással létrehozta a Fradi Baráti Kört, amelynek elnökévé Rudas Ferencet választották.
Mind a mai napig betölti ezt a posztot, olyan aktivitással, hogy néha már Mari leghatározottabb fellépésére, sőt, egyenesen parancsára van szükség ahhoz, hogy lassítson egy kicsit.
Ebben a kérdésben azonban csak a legvégső esetekben tud hatni rá.
A Fradi olyan hívszó Feri számára, amelynek nem tud és nem is akar ellenállni.
Már évtizedek óta újra kint van minden meccsen, ezen kívül naponta piacra jár, kocsit vezet, naprakész fiának és lányunokájának mindennapos dolgaiból, s nincs az a csinos nő, akinek azonnal, szinte reflexszerűen ne nézne utána.
– Ha bármi baj van, szólj a Ferinek… – mondta apám két nappal a halála előtt, ami ott és akkor teljesen értelmezhetetlen, levegőben maradt mondat volt, hiszen az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy már csak két napja van ezen a földön.
Ma már pontosan értem, hogy mire utalt, hogy miért éppen őt hagyta rám apai örökségül.
Rudas Ferencnél emberebb embert apa nem adhat a fiának.
Mint ahogy fradistább fradistát sem nagyon lelhet nála senki, még ha 1899-től kutatja is végig a klub sifonérját.
Azt a klubot, amely az Üllői út 129-es szám alatt üzemel, Rudas Ferenc (a Rudas Ferencek) tette (tették) halhatatlanná, eltüntethetetlenné, szebb korszakokban a pályán is legyőzhetetlenné.
– Lement a Nap, ezt a pulcsit rád borítom. – lép Feri kerti széke mögé Mária, s ebben a prózaian egyszerű, teljesen hétköznapi mozdulatban minden belesűrűsödik, amit két ember életéről, kapcsolatáról egy kívülállónak tudni kell, tudnia illik.
Amikor elköszönök, a kapuig kísér.
Gyorsabban, frissebben, energikusabban, mint ahogy én mentem – tíz évvel ezelőtt.
Az jut eszembe, hogy ha úgy hozná a sors, még ma is berúgná azt a bizonyos, háború utáni első 11-est az osztrák kapusnak, Plocnak.
Persze, ki tudja, Ploc él-e még.
Feri azonban szerencsére itt van közöttünk.
Júliusban lesz 92 éves.
Lakat T. Károly
4 hozzászólás a(z) Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 30. bejegyzéshez