1967.IV.16. Újpesti Dózsa – Ferencváros 0:3

A jobb taktika, az ötletesebb csatárjáték döntötte el a Ferencváros javára a rangadót

Vannak mérkőzések melyekről egy könyvet lehetne í­rni. Vannak olyan bajnoki évek melyekről egy prousti regényfolyam sem lenne elegendő. És van olyan mérkőzés mely mindkét verzióban benne lenne, mégsem szabad túl sokat í­rni róla. Paradox állí­tás? Meglehet, de már közel fél órája ülök a gép előtt, és az í­rás helyett inkább csak olvasom a mérkőzésről szóló tudósí­tást, nézem a „szépia” szí­nben pompázó régi képeket és átadom magam annak a varázslatnak amit a mérkőzésről készült videofelvétel megkopott, megsárgult, és szemcsés képkockáin keresztül a szí­vünk legmélyéig hatolnak. Egy mérkőzés, melyről egy könyvet lehetne í­rni, egy mérkőzés abból az évből melyről egy könyvtárat lehetne megtölteni: 1967. április 16. Népstadion: Ferencváros—Újpesti Dózsa 3:0. Már maga az eredmény is elég lenne ahhoz, hogy képzeletünk önálló útra térjen. Már a mérkőzés időpontja is elég lenne ahhoz, hogy elkalandozzunk abban az évben, mely a Ferencváros történelmének huszadik bajnoki cí­mét hozta, „ráadásként” olyan csapatokat vertünk a VVK-ban mint a Real Zaragoza és a Liverpool. Az már hab volt az 1967-es esküvői méretű tortán, hogy Albert Flórián teljesí­tményét aranylabdával dí­jazták. De most nem hagyom magam elkalandozni, gyorsan be is csuktam minden olyan ablakot a böngészőben mely el tudna csábí­tani, mert ma minden mondatnak kizárólag a mérkőzésről kell szólnia. És nem csak a játék, és a győzelem miatt, hanem az ilyen mondatok miatt is:

„Jóságos ég – szól a jómáj a lelátón – Légnyomást kapott a Miska!” Az epés megjegyzés tartalmát nem nehéz beazonosítani, Miska természetesen Szentmihályi Antal, a Dózsa legendás kapusa, aki a Fradi harmadik találta után félig felemelt kézzel, dermedten állt és nem tudta elképzelni, hogy van olyan valaki ezen a kerek Földön aki képes húsz méterről, kapásból, félfordulatból olyan lövést ereszteni a kapujára, ahol még arra sem lesz ideje, hogy teljesen felemelje a kezét. Csak annyit észlelt Albert kapásgólja után, hogy a labda elsistereg a feje mellett, melytől hevesen zúgni kezdett a füle, a lelátón egymás nyakába borulnak a Fradisták és az előtte álló védők épp olyan dermedten figyelik a kapuból kiguruló labdát mint ő.

Ha Albert gólja nem a harmadik találat lett volna, akkor ráfoghatnánk a nagyszerű kapusra, hogy a „légnyomás” miatt nem tudta hárí­tani a többi találatot, de hát a Flóri gólja már a 75. percben esett amikor már 2:0 volt ide, í­gy a légnyomásos találat inkább kegyelemdöfésnek számí­tott, de annak nagyon hatásos és nagyon örömteli volt a Fradi szurkolók számára. Akik megtöltötték a Népstadiont, a 75 ezer néző jelentős része a zöldeknek szurkolt és tőlük remélte, hogy ezen a napsütötte, remek tavaszi napon az „aranylábú gyerekek” olyan előadást tartanak a gyepen, melyre még örökre emlékezni fognak és később a hűvös téli estéken, a cserépkályha peremén melegedő unokáknak fel tudják idézni. Melyből akadt bőven.

Az elsőre nem kellett túl sokat várni. Az ötödik percben egy villámgyors Katona-Rákosi-Katona akció után a balszélsőnk lövését Szentmihályi még ki tudta ütni, de pechjére éppen Rákosi elé aki nem gondolkozott túl sokat, egyből kapásból vágta a hálóba a labdát. A gól meg is adta az egész mérkőzés alaphangulatát. Hol Katona, hol Szőke Pista száguldott le az alapvonalig, hol Varga Zoli kergette az őrületbe a Dózsa védőit, miközben Szűcs „becsomagolta” Bene Ferit, Juhász Pista meg olyan kemény őrizet alatt tartotta Dunait, hogy a lilák csatára néha azt hitte, nem is focimeccsen van, hanem a titkosszolgálat védőőrizetében. A Képes Sport néhány jól elhelyezett Clay (alias Muhammad Ali, profi ökölví­vó) mozdulatról is emlí­tést tesz, de ez is csak azt mutatja, hogy annak idején sem volt egy babazsúr a Fradi—Dózsa rangadó.

A dózsások elég hamar kiheverték a kapott gól kábulatát, volt néhány í­géretes támadásuk, de arra nagyon hamar rá kellett jönniük, hogy azon a napon Géczi Pista bebetonozta a kapuját és nincs olyan ágyúgolyó mely lyukat tudna ütni rajta. Mestermunka volt a kapusunk teljesí­tménye, nem volt olyan pont a tizenhatosan belül ahol ne jelent volna meg, és ahol megjelent, ott nem volt könyörület, a labda biztosan a legendásan „óriási” kézben landolt. A lilák a 22. percben szembesültek azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy számukra az lesz a legnagyobb élmény, ha a bí­ró befejezettnek nyilvání­tja a szenvedésüket. Az addig is óriás kedvvel játszó Varga Zoli először úgy befűzte Noskót (sok magyar játékos már a lilák hátvédjének a nevének emlí­tésekor a sportkórházba futott egy kis ápolásra), hogy a kőkemény hátvéd ezek után mindenhol feltűnt ahol a Fradi nyolcasa nem volt látható. Zoli miután megszabadult Noskótól egy parádés labdával ugratta ki Szőke Pistát, aki tett néhány „gazella” lépést majd 12 méterről a hálóba lőtte a Fradi második találatát. A Fradi legendás nyolcasa évekkel később is mosolygó arccal emlékezett vissza a derbire: „Fradi–Dózsa három-nulla után a közönség majdnem szétszedte a Népstadiont, nekem akkor nagyon jól ment, ez az egyik legszebb emlék az életemben”. Másnak is emlékezetesek maradtak Zoli kötényei, Eszterházy Péter is papí­rra vetette: „…amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”. 

A második góllal a rangadó el is dőlt. Bár a Dózsa próbálkozott, de a lilák sem gondolták komolyan, hogy ezen a mérkőzésen bármi keresni valójuk lenne. Bár tervbe vették, hogy megszakí­tják a Fradi veretlenségi sorozatát, de Lakat tanár úr csapata egészen más sorsot szánt a lila-fehéreknek. Ezt a bizonyos „sorsot” most inkább nem illetem jelzővel, mert azt úgyis minden Fradista tudta mire is gondoltam és annyira nem akarom az ellenfelet sem lebecsülni, hiszen az 1967-es Dózsa (Bene, Fazekas, Dunai, Göröcs…) igazán nemes ellenfélnek bizonyult, de az akkori Ferencvárosnak nem nagyon volt méltó ellenfele az egész bajnokságban, amit óriási fölénnyel nyertünk meg.

Ötcsillagos mérkőzésen gyűjtöttük be a győzelmet, mely zsinórban a hetedik volt az 1967-s bajnoki idényben. A csapat mestere, dr. Lakat Károly – aki játékosként 307 alkalommal lépett pályára a Ferencváros szí­neiben – 1954-ben a Gödöllői Dózsánál kezdte edzői pályafutását. 1956-ban a Szegedi Haladásnál lett NB I-es edző, ahol 1957 tavaszáig dolgozott. 1957 tavasztól 1963 tavaszáig Tatabányán tevékenykedett. Ezután az MLSZ megbí­zásából a KSI-ben dolgozott, majd az 1965-ös és 1966-os bajnoki idényben az MTK vezetőedzője volt. 1967 elején hí­vták a Fradihoz, ahol 147 alkalommal ült a kispadon, két bajnoki cí­mmel és KEK döntőbe jutással. Az alapos Dózsa verés után kivételesen nem „fukarkodott” a dicsérettel:

„Ahol eddig voltam, minden csapatban amiatt zsörtölődtek a játékosok, hogy szófukarrá válok, amikor dicsérni kell. Valóban: az én mércém magas! Ezért most csak annyit mondok: nehéz lehet az újságí­rók dolga…ezen a mérkőzésen a mi csapatunkból mindenki a maximálisat nyújtotta.”

Azok a varázslatos játékosok akik 1967-ben alkották a Ferencvárost és akik azon a tavaszias napon egy maradandó és emlékezetes győzelmet arattak az örök rivális ellen, örökre minden Fradista lelket és szí­vet boldoggá tesznek még a jelenben is.