Az Üllői úti stadion: 1960-1969

Barátságos „rangadóval indult” az évtized

1960. február 13-án 12 ezer néző volt kí­váncsi az Üllői úton rendezett FTC —Bp. Honvéd barátságos mérkőzésre. A futballra kiéhezett szurkolók közül a fradisták örvendhettek: a zöld-fehérek 4-0-ra győztek! A tudósí­tás szerint a Fradisták a mély talaj ellenére hasznosan, gyorsan ötletesen játszottak, góljaik szép mezőnyjátékból, lyukra futtatásokból adódtak. A gólok közül Orosz 2-t, Albert és Rákosi (vagyis az akkori belső hármas) 1-1 -et szerzett.

„szabom” emlékei egy kötényről, melynek felhőfejes lett a vége az öreg fatribünök előtt

1961. november 12.

…ekkor következett a Dorog elleni meccs az öreg fatribünök előtt. Én innen számí­tom Flóri igazi feltámadását, mert ezt a meccset saját szemeimmel is láthattam.

Az első perctől fogva beszorí­tottuk a Bányászt.

Bosszankodtunk, amikor Rákosi második lövése is magasan fölé ment. – Gyakorolnia kellene Matyinak a lövéseket – mondta mellettünk egy öreg drukker. – De miért Matyi, amikor Gyula a neve? – kérdeztem apámat. A felnőttek röhögtek – mit tudtam én akkor Rákosi Mátyásról? Orosz Pali végre begyötört egy gólt, félidő 1:0.

A Dorog a második félidőt is a saját térfelén töltötte. Már csak tí­z perc volt hátra, amikor Flóri azt az emlékezetes gólt fejelte. A mi térfelünkön kapta a labdát, szemben vele talán Prohászka. Farkasszemet néztek, aztán ő hirtelen elgurí­totta a labdát a védő lábai között és hosszan indí­totta a jobbszélre futó Rákosit – aki aznap kivételesen balfedezetet játszott – és rohant a kapu felé. A beadás magasan érkezett, Flóri felugrott és igazi felhőfejessel zúdí­totta a labdát Ilku Pista hálójába 2:0!

A fényképet mintha egy oktatófilmből vágták volna ki: Flóri feje derékból-nyakból csap a labdára, a szemét végig rajta tartja. – Mint a Kocsis Sanyi, mint a Kocsis Sanyi! – lelkendezett mellettünk elérzékenyülten az öreg drukker.

Flóri teljesí­tménye a Népsport kritikusát is meggyőzte: ”Albert a legjobb úton halad, hogy eljusson régi formájához.” A Képes Sportban Peterdi Pál pedig ezt í­rta:

„Némely esztéták szerint a művésznek nem árt néha egy kis gyötrődés. Lehet, hogy ez a focira is áll. Vasárnap úgy tűnt: Albert Flórián is érettebben került ki a körülötte támasztott hercehurcákból. Egyszerűbb lett, keményebb és hasznosabb.

Tessék mondani, nem az irányí­tó összekötő valóban az ő legjobb szerepköre? (Milyen igaza lett Peterdinek! Albert lényegében ezen a poszton játszva nyerte el évekkel később az Aranylabdát.)

És tessék mondani: nem kéne most már az eddiginél sokkal jobban vigyázni rá?”

Flóri pályája ettől kezdve újra felfelé haladt. Ez kezdetben egyáltalán nem volt diadalmenet: jó meccseit gyakran gyengébbek követték, de azt senki nem róhatta fel neki, hogy nem akar. Huszonegy évesen még küszködött, huszonkét esztendősen bajnokságra vezette a Fradit, 1964-től pedig öt éven át – súlyos sérüléséig – a legtöbb meccsen igazi klasszisjátékot nyújtott.

-szabom-

SZÚR az Üllői úton utoljára

1962. június 7-én óriási érdeklődés kí­sérte a hagyományos SZÚR-programot. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a műsor kezdetekor be kellett zárni a kapukat! A közönségnek nagyon tetszett a gólokban bővelkedő, időnként derűs, máskor érdekes küzdelem. Végül 5-4-re a szí­nészek győztek, amit elsősorban a szünetben beállt Papp Laci mesterhármasának köszönhettek. Ez volt a Fradi-pályán az utolsó SZÚR …

Sajtótájékoztató az átépí­tésről

1962. július 19-én a klubházban sajtótájékoztatót tartottak. Napirenden mindössze egy pont szerepelt: a sporttelep átépí­tésének, illetve korszerűsí­tésének ismertetése. Végh Aladár elnök elmondta, hogy a faanyagból készült lelátók az idők folyamán nemcsak elavultak, hanem egyre veszélyesebbé váltak. A helyszí­ni szemlék megállapí­tották: a tribünöket szakaszosan le kell bontani. Első lépésként július 23-án a B tribün bontásával kezdődik meg a munka, ezért az egész Üllői úti oldalt le kell zárni. A bontás 4-5 hétig tart.

A B tribün lebontása után — mondotta az elnök — a B oldali állóhelyet ismét használható állapotba hozzuk, í­gy néhány mérkőzésünket továbbra is az Üllői úton rendezzük. Az FTC új sportkombinátjának épí­tése hatalmas összegbe és előreláthatólag 8 évi munkába kerül…

Búcsúzik az öreg tribün

1962. október 14.

A pályaépí­tés javára vidám, zenés műsort szerveztek az Üllői úton. Sajnos az időjárás alaposan közbeszólt… Esett az eső, pedig ezen a napon „búcsúzott” az öreg tribün. Nem kellett ugyan 30 ezer nézőt magába fogadnia, mint az előzetes számí­tások alapján remélték, de az 5 ezer embert, aki valóban megjelent az ,öreg’ búcsúztatásán, valóságos anyai szeretettel védte meg rozzant fatetejével az eső elől. Az idő szomorú volt, a hangulat”annál vidámabb. A Fradi—MTK öregfiúkmeccset a kék-fehérek nyerték 3-2-re Salamon Béla legnagyobb örömére. A kitűnő művész társaival együtt társadalmi munkában szórakoztatta a ferencvárosi közönséget. A nevezetes eseményről „Búcsúzik az öreg tribün” cí­mmel „nóta” is született. Fülöp Kálmán—Halász Rudolf szerzeményét Koós János énekelte:

Búcsúzik az öreg tribün, többé már nem ünnepel Szinte hallom, amint mondja: sose felejtsetek el. Új pálya épül a régi helyén Együtt épí­tsük fel, te meg én … Zöld-fehérek zúg a hajrá, lelkesí­t a győzelem, Ifjú szí­vvel, régi tűzzel rúgd a labdát lenn a zöld gyepen. Napsütésben és rossz időben a szurkolóhad mindig kitart, Rajta hát lelkesen, mint a régi fiúk s ünnepel majd az Üllői út, Csapatunk hogyha győz, messzire hallani, Zeng a jelszó: Hajrá, Fradi!

Kökény szerelte(!) Sattolo-t

1962.  december 12-én: FTC—Sampdoria 6-0! A VVK-mérkőzés a genovai 0-1 után az Üllői úton „kiütéses” ferencvárosi győzelemmel zárult. A csapat nagyszerűen játszott, jobbszélsőnk a „kis Kökény” pedig élete legnagyobb formáját mutatta ezen a kupatalálkozón. Még a kapus kezéből is „kilopta” a labdát, amikor az kirúgásnál pattogtatta, és a szemfülesen elcsent labdát az üres kapuba lőtte! Minden negyedszázadban egyszer ha látni ilyen gólt…

Edzés lesen

1963. január 13. A megszokott kép fogadja a látogatót az Üllői úti pályán. A zöld melegí­tőbe öltözött ferencvárosi játékosok végzik edzéseiket. De ahogyan az idő vasfoga enged, úgy szaporodnak az öreg kopott lelátón a szurkolók is, akik nap, mint nap többen jelennek meg az edzéseken, hogy szemtanúi lehessenek kedvenceik készülődésének. Toporogva, fázva beszélgetnek, s közben a pályán

Farkas Jancsi Fradi-mezben

1963. március 27-én: FTC—Petrolul Ploesti 2-0. Ez is VVK-mérkőzés volt, és óriási csatában alakult ki a kétgólos győzelem. Ehhez Aczél bravúrja is kellett, aki egy tizenegyest kivédett! A kölcsönjátékosként ekkor zöld-fehérben játszó Farkas zúgó kapufája zárta a kupaküzdelmet…

Az első hazai BEK-mérkőzés

1963. október 12-én: FTC-Galataszeráj 2-0. Ez volt az FTC első hazai BEK-mérkőzése! Az Üllői úti csonka pálya zsúfolt volt az utolsó szegletéig, de a török kaput, sajnos csak kétszer sikerült „bezsúfolni”. A botrányos találkozó — a törökök ütöttek, vágtak, rúgtak — a régi pálya utolsó „nagy” mérkőzése volt.

Utoljára bajnoki pontokért 

1963. november 20. Az FTC a régi pályán ekkor játszotta utolsó bajnoki mérkőzését. A hétközi mérkőzésen 25 ezer néző előtt imponáló biztonsággal győzött a Fradi a DVTK ellen (3-0). A régi pályán az utolsó gólt az akkor még igencsak újonc Juhász István szerezte.   „Az 50. percben Bóta rosz-szul adott haza. Juhász rajtolt rá, Bóta is utánairamodott. A labda Tamásról Juhász elé pattant, aki 8 m-ről a kapu közepébe lőtt. 3-0.” Ezután 11 évig nem esett bajnoki gól az Üllői úti pályán …

Kondicionáló helyiség a sporttelepen

1964. február 1. „Dicséretre méltó kezdeményezés vált valóra az FTC Üllői úti sporttelepén: a sporttelep egyik öltözőjét kondicionáló helyiséggé alakí­tották át, s ennek a sportolók erőfejlesztése szempontjából rendkí­vül nagy a jelentősége. 9 munkahelyet épí­tettek, hazai elképzelések és részben külföldi tapasztalatok alapján, s ezeken 1000-nél több olyan gyakorlatot lehet végezni, amely jelentősen növeli az izmok erősségét, a sportolók ügyességét. A tervek kivitelezésében az FTC egyik régi lelkes rajongója Görög Sándor asztalosmester jeleskedett.”

Az utolsó hivatalos meccs az átépí­tés előtt

1964. június 20. Egy II. ligás osztrák csapat, a Kremser AC ellen volt az átépí­tés előtt az utolsó hivatalos Üllői úti találkozó. A ferencvárosiak 6-0-ra nyerték a barátságos nemzetközi mérkőzést.

Emlékek a ’60-as évekbeli Fradi kölyökcsapat játékosának tollából

Hogy 1964 véget, vagy 1965 elejét í­rtuk-e arra már nem emlékszem pontosan (a történet szempontjából édes mindegy), de az biztos, hogy állt még a régi Fradi-pálya.
Az a szúette, recsegő, ropogó, kicsit már rogyadozó, picit már düledező fatribün, farkasszemet nézve a Pénzverdével, hátat fordí­tva a Fradi-kölykök, és Fradi, ifi örök birodalmának a hátsó- földes-pályának.
Ennek a bizonyos fatribünnek a gyomrában lakott a teljes Fradi futball-szakosztály, egy folyosóról nyí­lott a felnőttek, a tartalékok, az ifik, a kölykök öltözője.
Naponta fordult elő, hogy egyszerre indultunk tréningre. Előbb mi, a „kölyök”, majd az „ifi III” státusunkban hol a futballtól éppen akkoriban visszavonult, s az edzőséget velünk kezdő Friedmanszky Zoltán, később Ördögh Laci bácsi, még később Dalnoki Jenő, aztán végül a TF professzor Zalka András vezetésével, mí­g az I-et, a Flóriékat Mészáros Dodó bácsi vezényelte a nagy füvesre.
A folyosó keskeny volt és hosszú, libasorban mentünk kifelé rajta, az előttünk lévő vádlijához passzolgatva a labdánkat, persze csak akkor, ha az előttünk haladót nem Géczinek, Mátrainak, Vilezsálnak, Orosznak, Dalnokinak, Albertnak, vagy éppen Varga Zoltánnak hí­vták.
Ma már, évtizedek múltán az emlí­tettek mindegyikét felnőttként is komolyabban megismerve nyugodtan mondhatom, abból sem lett volna különösebb ramazuri, ha, mondjuk, Varga Zoli vádliját használja bármelyikünk amolyan élő „rúgófalként”, de azt azért akkor nem mertük volna megpróbálni.
A folyosó legvégén, közvetlenül mielőtt kiléptünk volna a szabadba jobb kéz felé nyí­lt egy ajtó, amely a szertáros Barinka Karcsi birodalma volt.
A Karcsinak több szertára is volt az Üllői-úti Fradi-pálya területén. Volt, amelynek használata abszolút publikus lenne, de teljesen érdektelen, volt, amelyikről már lehetne sikamlósabb történeteket mesélni, de ez meg nem publikus, í­gy maradjunk annyiban: az ominózus szertár, amelyről beszélek a labdák felfújására szolgáló kompresszort rejtette magába.
Akkoriban a csapatok még a nagyon sem edzettek olyan labdákkal, amelyeket ne kellett volna minden tréning előtt egy kis friss levegővel életre kelteni, í­gy aztán a libasor legelején álló, mindig megállt a szertár ajtajában, s odatartotta a labdáját a Barinka Karcsi „felfújó gépe” elé.
A mezek, a nadrágok, a melegí­tők, a sportszárak, a törölközők, a sí­pcsontvédők mindenható ura (a mai generáció elképzelni sem tudja, hogy akkoriban mekkora hatalma volt egy szertárosnak, három sörért adott esetben megkaphattad tőle az első csapat bármelyik játékosának az edzőcipőjét, hogy abba játszd a bajnokit, persze, csak akkor, ha a nagyok éppen nem voltak itthon) kiszabadí­totta a labda „csöcsét” (hogy mi a labda „csöcse”, azt pontosan tudja, aki azokban az években akár csak egy grundon életében egyszer játszott utcák-terek meccset, azoknak viszont akik a „Tangó”, „Telstar” vagy éppen a „Jabulani” korszakában ismerkedtek meg a futballal, részint reménytelen vállalkozás elmagyarázni, részint nem is nagyon fontos tudniuk) belenyomta a kompresszor fúvókáját, s már ömlött is a levegő a labdába.
Egyszer úgy hozta a sors, hogy én jöttem, pontosabban az én labdám következett.
Remegett a lábam, mint az a bizonyos béka a miskolci kocsonyába, hiszen láttam, hogy mögöttem éppen Flóri következik a sorban.
Már kaptam is ki a lasztit a Barinka Karcsi kezéből, jelezvén: az nem fordulhat elő, hogy az én labdámat előbb fújják fel ezen a pályán, mint a Császárét, ám ő a leghatározottabban mutatta, hogy „csak tessék, tessék, te jöttél előbb”.
Ám a minicsodának (mert egy 14 éves srácnak pusztán maga a jelenet egyenlő volt a katarzissal) ezzel még nem volt vége.
Miután a kompresszor fúvókája betegeskedett éppen, s állandóan kicsúszott a labda „csöcséből”, két oldalról kellett megfogni, hogy a Barinka Karcsi közben a „csöcsben” tudja tartani.
És akkor az az ember, aki akkor már egy ország kedvence, a Ferencváros abszolút sztárja, a válogatott középcsatára, mindenki Flórija és a magyar futball Császára volt , (ne feledjük, már jóval a chilei világbajnokság után jártunk) s aki egy laza mozdulattal, amolyan „mit szerencsétlenkedik ez a kissrác itt előttem” jelszóval arrébb billenthetett volna (lássuk be: „valamivel” fontosabb volt, hogy ő elkezdhessen egy jól felfújt labdával edzeni, minthogy én eljussak a hátsó földesig), és nekiállt segí­teni. Mert ő nem az az ember volt, aki bárkit is félretoljon.
Így esett, hogy ketten (a futball Császár és a kölyök I-es senki) közösen tartottuk az én labdámat a szertáros csodamasinája elé, s fogtuk egészen addig, amí­g a megfelelő levegőmennyiség meg nem töltötte a futball-belsőt.
Hebegtem valamit amolyan köszönésképpen, de ő még ezen a végtelen zavaromon is átsegí­tett: „Csak vérhólyagot ne rúgj bele” mondta nevetve, s csak ezután adta oda az ő labdáját Barinkának.
Vagy harminc év múlva, amikor elmeséltem neki ezt a történetet, a rá oly jellemző fanyar, kicsit pikí­rt humorával azt mondta: hogy már akkor látta, hogy nem lesz belőlem jegyzett futballista, nem veszélyeztetem a pozí­cióját, nyugodtan lehetett tehát előzékeny, de a szeme csillogása közben azt is üzente, mennyire jól esik neki, hogy él ember a földön, akinek az ő évtizedekkel korábban tett voltaképpen a hétköznapinál is hétköznapibb gesztusa ennyire mélyen tudott beépülni az emlékezetébe, nem túlzás: az életébe.

Lakat T. Károly

8000 ember váltott belépőt egy „egyszerű” barátságos mérkőzésre …

1965. július 31. Ferencváros – Kőbányai Sörgyár 6:2

A Ferencváros diadalával ért véget az 1965-ös VVK-sorozat. A kupagyőztes csapat, mielőtt elindult a New York-i tornára, bemutatta a kupát a szurkolóinak. Természetesen az Üllői úton … A Kőbányai Sörgyár ellen edzőmérkőzés előtt ezrek álltak sorba jegyekért. A csapatot vastaps fogadta.

Szólt ez a vastaps a zöld-fehérek nagyszerű eredménysorozatának, a kupának, amelyet Torinóból hoztak haza, és szólt a taps azért a nemes gesztusért, hogy a Ferencváros a mérkőzés teljes bevételét felajánlotta az akkori árví­zkárosultak javára. Ezen a napon a bejáratoknál nem fogadtak el semmilyen hivatalos igazolványt, belépőt, í­gy 8000 ember váltott belépőt egy „egyszerű” barátságos mérkőzésre …

A pálya szélén, egy asztalon pedig ott pompázott a mérkőzés ideje alatt a frissen nyert trófea, a Vásárvárosok Kupája!

Tizenötezren „adakoztak” Kispéter és Gyulai sí­remlékéhez

1966. augusztus 11. csütörtök (Lakat Károly naplója alapján). FTC—Honvéd 0-0. Ez öregfiúk-mérkőzés volt, és szintén nemes célból jött létre: Kispéter Mihály és Gyulai László sí­remléke javára játszottak a csapatok. A nézők, akik oly sokszor tapsolták egykoron a játékukat, a pénztárablakok előtt tolongtak, hogy forintjaikkal segí­tsék a nemes célt: méltó sí­remléket állí­tsanak a korán elhunyt két labdarúgónak.

Tizenötezer körül voltak a nézők ezen a napsütötte augusztusi délutánon az Üllői úti pályán. Bircsák Gusztáv játékvezető a 20. percben gyászszünetet tart a két kiváló játékos emlékére. Az éles sí­pszó megállí­totta a labdát, de nem állí­thatta meg a nézők és a játékosok szeméből a kigördülő könnyeket … Nagy nevek képviselői kergették a pályán a labdát: Lázár Gyula, Lakat Karcsi, Kemény Tibi, Gyetvai Laci, Csikós Gyula, aki 50 éves kora ellenére még mindig kitűnően helyezkedett a kapuban. Egyébként az FTC-öregfiúk kapuját összesen négyen védték: Horváth, Csikós, Pamuki és Mindszenti, í­gy nem is csoda, hogy a Honvéd csatárai nem tudták bevenni a zöld-fehér hálót. Pedig a kispestiek csapatában olyan nevek szerepeltek, mint Budai Laci, Babolcsay, Machos … í­gy végződött gól nélkül a találkozó, amelynél küzdelmesebbet többet láttunk az utóbbi időben, viszont meghatóbbat, kedvesebbet — nem.

48 Ft 50 fillér

1967. augusztus 31. A Dunaújváros elleni győztes mérkőzés után egy sereg gyerek a Népstadionból kiment az Üllői úti pályára. Amikor az emberből kicsordul az öröm, úgy érzi: valamit tenni kell. Ők saját maguk készí­tette zöld-fehér zászlójukat akarták kitűzni a Fradi-pálya kerí­tésére. És ahogyan gyakran lenni szokott, a nagy igyekezetnek ezúttal is kellemetlen epizód vetett véget: letörték a kerí­tés egy darabját. A Népsportból tudjuk: másnap 30 gyerek kereste fel Fogarasi Emí­liát, az FTC KISZ-titkárát és átadtak neki 48 Ft 50 fillért. Ennyit tudtak összegyűjteni a kerí­tés megcsináltatására … Kedves mai fiatalok: a hatvanas években még ilyenek voltak a „zászlós fiúk” …

1967-es pillanatkép: a klubház, a Springer-szobor és az egyesület autóbuszának eleje.

Az FTC stadion makettje

1968. októberében az FTC-klubházban az egyesület vezetősége sajtótájékoztatót tartott.

A legnagyobb érdeklődés a pályaépí­téssel kapcsolatban nyilvánult meg. Kalmár István elnök többek között ezeket nyilatkozta:

— A mintegy 40 millió forintos költséggel épülő új sporttelepünk első szakaszának a munkálatai már ebben az évben megkezdődnek, és 4-5 évig tartanak majd. Az épí­tkezés költségeit az állami támogatáson kí­vül különböző bevételi forrásokból fedezzük. Engedélyt kaptunk a sporttelepet megörökí­tő képes levelezőlap, a bajnoki jelvény és egy, a játékosok aláí­rását tartalmazó bajnoki szalag árusí­tására. Számí­tunk az egyesülettel rokonszenvező hazai és külföldi sportbarátok anyagi támogatására is. (Mint később kiderült, az egyetlen komoly támogatás az 1969 augusztusában a Kisstadionban rendezett gálaműsor volt. A művészek 388 865 Ft-ot kerestek a Fradinak!)

Minek örül egy világválogatott

1969. február

Novák Dezső boldog … Végre, oly sok heti távollét után ismét itthon, a megszokott, kedves öltöző megszokott padján

Tócsák borí­tják a játékteret, de ez nem akadály. A lelátó végében levő havas térségen edzenek a zöld-febér fiúk.

Kiállí­tás a régi klubházban

1969. Egyesületünk 70. születésnapjára a hét évtized tárgyi emlékeiből a régi klubház kopott termeiben kiállí­tást rendeztek. Szorgos kezek meszelték az öreg falakat, a rendezők pedig gyűjtötték az egykori dokumentumokat.

Alighogy megnyí­lt a hét évtizedet idéző FTC-tárlat, vasárnap máris sok látogató kereste fel az Üllői úti klubházat. — Jóformán még csak órák teltek el, de az emlékkönyvben máris oldalakat í­rtak tele a látogatók — mondja Nagy Béla, a kiállí­tás főrendezője. Weisz, Pataki, Koródy, Schlosser, Borbás — olvassa valaki hangosan a képaláí­rást, miközben sóhajtva hozzáteszi: — Micsoda csatársor volt! Megfordulok: a hátam mögött a hí­res muzsikus, Kozák Gábor József. — Szép minden — mondja. — Különösen nekem, aki 1919 óta szurkolok a Fradinak, tehát éppen ötven éve. Vagyis én is jubilálok…(Hétfői Hí­rek, Nagymarosi László)

Hetven esztendőnek az emlékeit őrzi az egy hónapon át nyitva tartó kiállí­tás, amelyet az FTC barátai hoztak létre. A képzőművészeti gimnázium tanulói készí­tették a tablókat, a kirakatrendező iskola növendékei a serlegeket, kupákat őrző termeket rendezték be. A klub propagandabizottsága: Hévizi Géza, Nagy Béla, Major János és a többiek elismerésre méltó munkát végeztek, látványos, érdekes, szép a jubileumi kiállí­tás. (Magyar Nemzet, Zsolt Róbert)

Szerény keretek között, de nagyon í­zléses kiállí­tás emlékezteti a Ferencvárosi Torna Club tagjait, s az egész magyar sporttársadalmat is a hetvenedik esztendőre, amelyhez a sportegyesület tegnap, május 3-án érkezett. Szombat délelőtt a ferencvárosi labdarúgócsapat mai képviselői meghatottan nézték végig a múlt sok emlékét, amelyet május 31-ig a szurkolók is megtekinthetnek.  (Népszava, Vándor Kálmán)

Nos, a sportbarátok éltek a lehetőséggel és a klub történetében először rendezett kiállí­tást ezrek tekintették meg …

„Az öreg tribün bánata…”

dr. Lakat Károly

Egy pad, melyen sohasem ült  a Tanár Úr!

Talán a bontás előtt még egy „szenzációt” tudok mondani Nektek, mert szerintem erre nem figyelt még fel senki: Lakat Karcsi bácsi olyan edzője a Ferencvárosnak aki 3 éves működése alatt soha egyetlen percig nem ült meccsen a kispadomon az Üllői úton!!!
1967 januárja és 1969 decembere között volt itt edző két bajnoki cí­mmel egy bronzzal, egy VVK és két MNK döntővel, de Üllői úti bajnoki, vagy kupa meccse nincs!

Egy ifista emléke

Szakaszosan és nagy időközökkel történt a bontás, 1962-ben már lebontják az úgynevezett B-tribünt,  de a stadion úgynevezett hivatalos bontása 1968-ban kezdődött el! De közben egyfolytában bontottak. Én 1964 őszén kerültem oda, mint kölyökjátékos, de 1969-ben az ifi I még a régi tribün alóli öltözőkből mentünk ki edzeni és meccset játszani. Ezt bontották le utoljára. Ez az az oldal amely a hátsó edzőpályák felé esik! (Lakat T. Károly)

„Búcsúzik az öreg tribün…”

Búcsúzom tőletek szurkolók, búcsúzom tőletek játékosok. Ez a búcsú azonban nem fáj, mert utódom nálam szebb, korszerűbb, újabb lesz.

Ötvenegy évig szolgáltam a Ferencvárost, a labdarúgást. A zöld-fehérek még Soroksári úton rúgták a labdát, amikor Springer Ferenc, az FTC első elnöke és a klub sok más telkes hí­ve felvetette: pályára, a közönség elhelyezésére megfelelő tribünre van szükség. 1911-ben Mattyók Madár mérnök tervei alapján épí­tettek tel az Üllői úton, bizonyára akadnak meg, akik ott voltak a megnyitón, az FTC—MTK örökrangadón. S alig fél év múlva már válogatott játékosainkat láthattam a küzdőtéren, 9:0 arányban szinte lelépték a svájciak csapatát. Rumbold, Kertész II, Schlosser és Borbás játéka maradandó élmény volt mindenki számára.

S alig születtem meg már megállapí­tották: kicsi vagyok. Néhány év alatt felépí­tették a körlelátót, amely újabb ezreknek adott lehetőséget, hogy szurkoljanak az FTC-nek, az MTK, az NSC, az UTE, a III. kerület, a TTC, vagy a 33 FC elleni mérkőzésen. A további épí­tkezést elsöpörte az első világháború kérlelhetetlen szele, s 1920-ban még egy „baleset” közbejött. Égő cigarettavég felgyújtottak, s alaposan megsérültem. Hosszú idő telt amí­g begyógyí­tották sebeimet.

Teltek, s múltak az évek és a közönség egyre jobban követelte: bőví­tsenek ki, épí­tsenek tovább. 1924-ben azután felépült a B tribün is, s most már csaknem 40 ezer szurkolónak lettem az otthona. Közben izgalmas mérkőzések, bajnoki és nemzetközi találkozók zajlottak le előttem. Megcsodáltam Zsák, Schaffer, Orth, Pataki és Braun ragyogó játékát. S majd „összeomlottam”, amikor a Fradi 1928-ban a Középeurópai Kupa döntőiéin 7-1-re verte a bécsi Rapidot. Azután következett az 1931-32-es esztendő, amikor a Ferencváros pontveszteség nélkül nyerte az Üllői úton a magyar bajnokságot.

Fájó volt viszont, amikor válogatott csapatunk 1930-ban, Európa Kupa mérkőzésen öt gólt kapott az olaszoktól. Korányi és Fogl III volt a két hátvéd, s a világhí­rű Meazza mégis, egymaga három gólt lőtt. A 30-as évekre mégis úgy emlékezem vissza, mint amikor a legtöbb nagy játékosa volt a magyar labdarúgásnak. Felejthetetlenek maradnak az olyan nevek, mint Háda, Szabó, Bí­ró, Lázár, Sternberg, Kohut, Takács II, Sárosi, vagy Zsengellér. S következett 1937 szeptembere, a cseheket fogadtuk. Micsoda mérkőzés volt, s micsoda gólok. Sárosi Gyuri egymaga hetet lőtt a világ legjobb kapusának tartott Planicskának, s végül 8:3-ra győztünk.

Újabb nehéz évek jöttek. A második világháború vihara felettem is végszáguldott. Itt is, ott is megsérültem, s ha a szurkolók nem szeretnek, nem védenek meg, egyesek bizony szétszedtek, eltüzeltek volna …

Új korszak következett a futballban is, s hamarosan már hí­vták szurkolókat az Üllői útra az osztrákok elleni válogatott mérkőzésre. 1945 augusztus 19-én 40 ezren szorongtak a falépcsőkön, hogy ünnepeljék csapatunk felszabadulás utáni első győzelmét, 2:0-ra nyertünk, s egy nappal később, a visszavágón is 5:2-re győztünk. 1941-ben újabb szomorú eseményt éltem át leszakadt a körlelátó egy része, sokan megsebesültek.

Ez egyben figyelmeztető is volt, hogy most régen csak í­gértek, azt most meg kell valósí­tani: fel kell épí­teni egy hatalmat, korszerű stadiont. A gyors elhatározást tett követte, s 1953-ban megnyí­lt a Népstadion.

1952. május 18-án, a Német Demokratikus Köztársaság elleni mérkőzésen búcsúztam a magyar válogatottól. Azóta csak bajnoki is kisebb nemzetközi találkozókon voltam a szurkolók otthona. Megnövekedtek már az igények, tudtam rövidesen át kell adnom a helyemet. Úgy érzem becsülettel szolgáltam a Ferencvárost és az egész labdarúgó sportot. Ötvenegy év alatt több, mint háromezer mérkőzést játszottak az Üllői úton, s 17-szer lehettem tanúja a zöld-fehérek bajnokságának.

A tervek már készen állnak. Néhány év alatt teljesen megváltozom, új köntöst kapok. Talán nem olyan patinást, mint az eddigi volt, de szebbet, merészebbet, korszerűbbet. Szeressék utódomat is úgy mint engem szerettek, legyenek olyan hűségesek hozzá — mint hozzám voltak.

Így búcsúzik az öreg tribün…

Kozák Mihály

Készült az OSZK, Labdarúgás, NS archí­vum, valamint Nagy Béla, Hoppe László és Lakat T. Károly í­rásainak felhasználásával.

Előző rész: 1950-1959 – Következő rész: 1970-1979

– mjozef –