Aki a cipőket készí­ti

Katona István

Ha a csatár kihagyja a helyzetet, akkor bánatosan lehajtja fejét, s a cipőjére tekint szemrehányón, ha a birkózó esetleg elcsúszik a szőnyegen sokszor lenéz a magasszárú cipőre, mintha csakis a „csuka” lenne a hibás a rossz mozdulatért. A lábbeliknek tehát nagy a szerepük a sportolók életében, komoly segí­tséget nyújtanak a jól elkészí­tett stoplis, vagy sima talpú sportcipők. A nagy egyesületekben — í­gy a Ferencvárosban is — külön cipészműhelyben gyártják a versenyzőknek a cipőket.

Katona István, aki a Fradi klubház földszintjén, a labdarúgó öltöző mellett ütötte fel „főhadiszállását” immár tizenegy esztendeje készí­t új cipőket, vagy javí­tja a régieket. Ő az egyesület cipésze.

— Szó se róla, soha nem gondoltam, hogy egyszer sportcipőkkel foglalkozom majd — mondta a jövőre nyugdí­jba vonuló Pista bácsi. Nagyon szegény családban nőttem fel, ráadásul vékony kisgyerek is voltam, nehéz fizikai munkát nem vállalhattam, í­gy lettem cipész. Életem sorsa sem alakult valami simán. Hat évig voltam katona a háború alatt majd dolgoztam segédmunkásként a Kőbányai Porcelánban, voltam maszek cipész is, s végül ide az Üllői útra vezetett az utam. Kedvesen fogadtak 1969-ben, s három hónap után már egyedül készí­tettem a lábbeliket.

A szurkolók azt gondolják, hogy csakis a focistáknak szükséges a méretre készí­tett bőrcipő, a többi sportoló kap „konfekciót”, s az is elég. Itt a műhelyben pedig szinte valamennyi sportág lábbelije megtalálható.

— Régebben nagyon sokat készí­tettünk méretre, mert a kész sportcipők nem voltak olyan pontosak, nem volt olyan kényelmes bennük a futás, az ugrás, mint a mai ADIDAS-ban. Most elsősorban azoknak csinálok cipőt, akiknek extra méreteik vannak. Például a birkózók közül Gyulainak 35-ös, Baliának meg 48-as a lába. Hol lehet nekik készen vásárolni? Igy azután jönnek a műhelybe, s méret után elkészí­tjük a szükséges „kelléket”.

— Milyen bőröket használnak ezekhez a cipőkhöz, s mennyibe kerül egy pár?

— Elsősorban marhabőrből, ritkábban borjúbőrből állí­tjuk össze a cipőinket, a bélés pedig kecskebőrből készül. Hozzáteszem az ára az a munkadí­j nélkül alakul ki, körülbelül 250—300 forint körüli csak az anyagár. Ma azért már jóval kevesebb a feladatom, mint egy évtizeddel ezelőtt, hiszen akkor majdnem minden sportolónak — legalábbis a „menőknek” — külön készültek a cipők. Most átlagban százhúsz párat gyártunk egy év alatt, de ennek sokszorosát javí­tjuk.

— Kik tartoztak a régi idők Fradijában a nagy „cipőpusztí­tók” közé?
— A labdarúgók között akadt néhány . . . Például, amí­g Albert Flórinak „kitartott” egy évben általában egy pár, addig a Juhász Pistának négy is néha kevés volt. A maiak között nincs igazán hozzá hasonló játékos. Amí­g itthon volt Bálint Lacinak kellett több cipőt varrni, javí­tani az átlagnál. A hátvédek azért általában jobban koptatják a stoplis csukát mint a támadók.

— Rengeteg sportág képviselőivel találkozik nap, mint nap a műhelyben. Kiknek a legnehezebb elkészí­teni a versenycipőt?
— Aki szereti a szakmáját, annak egyformán könnyű a munka, legyen az focicipő vagy éppen a kézilabdások közül valakinek készülő speciális „surranó”. Az biztos, hogy a kerékpárosoknak komoly — persze jogos — igényeik vannak. Történt egyszer, hogy az egyik menőnek volt szüksége lábbelire. Eljött, méretet vettünk, majd kijelentette, hogy bizony az igazi kerékpáros cipő csak tizenhét dekát nyom . . . Nem szóltam én egy szót sem, de amikor jöttek az egyik társával a kész „áruért’, csak ámultak. Az egyik odasúgja a másiknak: „Te ez még tí­z deka sincs!” Biztos, hogy nem volt annyi, rajtam tehát nem múlik a jó eredmény!

— Mi a véleménye a konkurrenciárói, az ADIDAS cég által gyártott sportcipőkről?
— Csak csodálkozom a minőségen. Rengeteg ötlettel, hónapról-hónapra új modellekkel dolgozik ez a világcég. Velük versenyezni lehetetlen. Nem marad más hátra, mint figyelni a változásokat, még most az én koromban is tanulni. . .

— Ezek szerint Katona István nem bánta meg, hogy a Ferencvároshoz jött dolgozni?
— A sporthoz mindig is vonzódtam, bár magam soha nem csináltam versenyszerűen. Amikor én fiatal voltam, akkor mások voltak a körülmények, sportegyesületbe kerülni nem volt éppen könnyű dolog. így legalább egy kicsit szórakoztam is, amellett, hogy a munkámat úgy érzem becsülettel elláttam. Nem hiszem, hogy akadna olyan versenyző az FTC-ben, aki úgy ment volna ki a műhelyből, hogy nem teljesült — lehet ugyan, hogy nem előre — a kí­vánsága. Azt érzem, rajtam, az én munkámon nem múlott, s nem is fog múlni soha egyetlen zöld—fehér szí­nekben versenyző Fradista sportoló jó vagy esetleg gyengébb teljesí­tménye.

Még néhány hónap, s Katona István nyugdí­jba vonul, leteszi a kalapácsot, az árat, a kaptafákat. Biztosan hiányozni fog, majd azoknak az embereknek, akiket segí­tett az elmúlt évtizedben. Munkájára, szorgalmára, csendes viselkedésére mindig szeretettel gondol majd a klub tagsága. Mindenesetre május még messze van . . .

Gulyás László
1980. június