lalolib
A Császár gesztusa
(Fotó: Kövesdi Andrea)
Parkolópálya – Mucha József, az egykori ferencvárosi kedvenc úgy érzi, a korosztályához tartozó edzőkről idő előtt lemondtak
Magyarország, úgy szeretlek!
Merre visz az utad Ferencváros?
Egy héttel ezelőtt emlékeztünk az 1965-ös VVK győzelmünkre. 50 év még akkor is hosszú idő, ha a görög filozófusok szerint az életet nem évekkel kell mérni, hanem eredményekkel. És bár 1965 óta nem szereztünk újabb európai kupagyőzelmet, de két alkalommal (1968, 1975) eljutottunk a döntőig, 1995-ben BL csoportkörébe, majd 2004-ben a VVK utódjának számító UEFA-kupa (ma Európa Liga) A-csoportjában próbáltunk újra rangot szerezni a Ferencvárosnak. Ennek is már 11 éve. Azóta csak kullogunk Európa végén, próbálunk megkapaszkodni a vékony peremben. 2011-ben és 2014-ben is egy-egy selejtező kört „sikerült” teljesíteni, a másodikban mindkétszer elbuktunk. 2011-ben eléggé tragikus körülmények között, hiszen egy biztos továbbjutást játszadoztunk el úgy, hogy a rendes játékidő 87. percében, majd a hosszabbítás utolsó pillanatában kapott góllal estünk ki. 2014 már egy másik történet, ott a Rijeka minden tekintetben jobbnak bizonyult, azokat a mérkőzéseket inkább a balhék szele lengi át, mely sajnos kihat az idei indulásunkra is, az UEFA-tól kapott egy meccses zárt kapus mérkőzéssel. A 2011-es csapatból már senki nincs a Fradi kötelékében, a tavalyi vesztesek közül néhány távoztak ugyan (Kukuruzovic, Havojic, Bosnjak, Lauth), de a mag maradt és szerencsére edzőváltásra sem került sor, ráadásul 2015 tavasza parádésra sikeredett, remek hajrával bajnoki ezüst, Magyar Kupa-győzelem, Ligakupa elsőség és hosszú ideje tartó veretlenségi sorozat. Mindez bizakodással töltött el, mégis néhány nappal az induló európai kupasorozat előtt motoszkál bennem az a kérdés, melyre ma még nem tudom a választ, bár nagyon szeretném, ha a szívem kerülne ki győztesen a párharcból. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Méltón a múltukhoz
Minden jó ha a vége jó – William Shakespeare szellemes vígjátékában a remek szórakozás mellett számos kérdésre keressük a választ: Mire juthat valaki, aki pusztán tudással, tehetséggel és elszántsággal indul a világ ellen? Kinek a megbecsülését tudja megszerezni? És hogyan reagál a világ a csodákra? És mi az igazi csoda? Aki ismeri a zseniális író művét az a darab végén megtalálja a válaszokat. Ép úgy, ahogy tegnap délután Kassai záró füttyjele után mi is megkaptuk azokat a válaszokat, melyeket a nem éppen sikeres őszi szezon után tettünk fel magunknak. Vajon fel tudunk-e kapaszkodni a dobogóra, vajon a csapat játékával kiérdemli a szurkolók becsületét, vajon egy remek tavaszi menetelés elég lesz a csodához? És valójában csodát kell említenünk vagy simán elhagyhatjuk az égiek természetfeletti erejét? Einstein szerint a csoda egy kivétel a törvények alól, ezért ahol nincsenek törvényszerűségek, ott kivételek, azaz csodák sem létezhetnek. Amikor tegnap délután az Groupama Aréna kivetítőjén megjelent a csapat összeállítása bennem is felmerült, hogy itt ma csak egy csoda hozhatja el a győzelmet. Nem volt rá szükségünk, annyira nem is vártuk a találkozót, inkább egy kötelező feladatnak tekintettük. Vagy még sem? így utólag már könnyű kalandozni az akkori gondolatainkban, hiszen olyant is belemagyarázhatok a mondókámba amit valójában most érzek. Egy azonban biztos. Akik más programot választottak a Fradi utolsó bajnoki mérkőzése helyett, azok egy csodás élménnyel lettek szegényebbek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Megérte a sok meló
Örül a jó teljesítménynek Thomas Doll, aki nyugodtan várja a Honvéd elleni meccset, ám bosszantja a rövid pihenő az El-selejtezők előtt
Feljegyzések a fotelból – Szépen csillog az ezüst
Szeretjük a májust. Esős, szeszélyes, napsütötte és virágban pompázó – a költők évszázadok óta ódákat zengenek év egyik legszebb hónapjáról. „Kit rég kerülnek a szerelmes álmok \ Szerelmes szívvel, álmodozva járok \ Május sugarát itta bé a lelkem \ Májusi fényben gyógyulásra leltem.” Ady csodás verssoraival kezdeni egy mérkőzés utáni jegyzetet? Nem tagadom, nagyon lírikus hangulatban ébredtem. Bár a mai nap ismét esőt hozott, sötét felhők uralják az eget, de hiába erőlködik, hiába próbálja a jókedvemet a szél elfújni, „kár a rosszat felém dobni, a boldogság úgyis megvéd – mert átölel”. ígérem, a sutba dobom a verseket és megpróbálok a tegnapi 90 percről értekezni, de már előre tudom, arról fogok a legkevesebbet írni. És nem azért, mert egy kissé „nyögvenyelősre” sikeredett, ha több góllal nyerünk, akkor sem magát a mérkőzést tartanám a tegnapi nap legboldogabb pillanatainak. Vannak olyan mérkőzések melyek sokkal többet jelentenek magánál az eredménynél. Tudom, ha nincs Somalia gólja, én sem ébredek ma költői hangulatban. Mégis, Soma gólja sokkal többet jelentett három pontnál. Az ezüstöt hozta el nekünk. 10 év után. És milyen érdekes is a sors? 2005. május 26-án (már akkor is május!), az utolsó percben lőtt góllal nyertünk és lettünk másodikok. Őszintén nem nagyon emlékeztem arra a mérkőzésre, így azoknak akik sokkal jobb memóval rendelkeznek mint én nem lesz egy komoly feladvány a kérdésem: tudjátok ki ellen nyertünk? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – 21 avagy álom luxuskivitelben
„…azok, akik szeretik egymást, összetartoznak, és csak együtt lehetnek igazán boldogok.” – Truman Capote írta le ezt a nagyszerű gondolatot az Álom luxuskivitelben című regényében (film is készült belőle, amit minden idők egyik legjobb vígjátékának tartanak), mely tegnap késő este, zuhogó esőben több mint tízezer boldogan ölelkező Ferencvárosi szurkolónak lett a „védjegye”. Nehéz, vagy talán nem is lehet szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek még egy órával a kupadöntő után is betöltötte az arénát. Hiába szakadt az eső, hiába vált az első nyolc sor az eső martalékává (köztük voltam a barátaimmal én is), a stadion aulája még 11 óra tájékán sem akart kiürülni. Jó volt együtt lenni, jó volt 11 év után újra magyar kupát nyerni és 20-ról 21-re lépni, mely lehet, hogy kis lépés volt a magyar labdarúgásnak, de nagy lépés volt a Ferencvárosnak. Megmerem kockáztatni azt is, hogy a 2006-os jogtalan kizárásunk után tegnap száguldott be a Fradi-vonat az állomásra, miközben porrá zúzta a magyar bajnokot, akik különféle statisztikákban már Európa élmezőnyébe tartozott. Azt persze én sem állíthatom, hogy a 50. percig nem volt méltó ellenfél a Videoton (bocsi, ez egy kicsit fellengzős kijelentés – de ugye most meg lehet bocsájtani?), de amit a Fradi az utolsó 40 percben produkált azt még az esőistenek sem fogják tudni elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
21-re várva: Magyar Kupa-döntők zöld-fehér szemmel
A Sport-Világ hasábjain már 1899-ben (nekünk az egyik legkedvesebb év) megjelent olyan vélekedés, mely bizonyítja, hogy a labdarúgásunk születésével szinte egyidőben a magyar vándordíj eszméje is létezett. A klasszikusnak számító nemzeti trófeát, a Magyar kupát 1910-ben írták ki először, összesen 74 döntőt rendeztek meg (többször idő előtt félbeszakadt a kupasorozat), a lebonyolítási formát pedig többször módosították. Előtte azonban már létezett egy rangos vándordíj, az Ezüstlabda, melyről manapság nagyon kevés szó esik, pedig valójában a Magyar Kupa előhírnökének számított. Először 1903-ban mérkőztek meg a csapatok a serlegért (Polonyi Géza országgyűlési képviselő anyagi támogatásával, Paár János tervei alapján, Fábry János műötvös készítette), amit vándordíjnak szántak és az a csapat nyerte meg végleg, amely háromszor egymás után, vagy sorrend nélkül ötször győzött a döntőben. A sorozat számtalan „buktatót” élt meg, volt mikor alig jelentkezett csapat, volt mikor a az egyik csapat a megismételt döntőben nem tudott kiállni. Ettől függetlenül 1909-ig minden évben megrendezték, az elsőt a Ferencváros nyerte, ahogy az utolsót 1909-ben is, mely az ötödik győzelmünk volt, így végleg az Fradi birtokába jutott az Ezüstlabda. Még ment az Ezüstlabda sorozat amikor 1908-ban felvetődött egy angol mintára lebonyolítandó kupa megrendezésének lehetősége, amit az MLSZ támogatott és amikor a Fradi végleg elnyerte az Ezüstlabdát, azt megszüntetve, létrehozta a Magyar Kupa sorozatot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Már csak egy lépés az ezüst
Májusi eső aranyat ér – tartja a népi mondás mely több évszázados tapasztalaton alapul és a mezőgazdaságban egy kicsit járatosaknak nem is nagyon kell magyarázni az értelmét. Erre még rá tesz egy lapáttal Zsófia napja, melyre a megfigyelések szintén esőt jósoltak… és milyen igazuk volt (pedig akkortájt még nem léteztek műholdak, számítógépek és a manapság oly népszerű Lajosok, Noémik és Luciák sem). A Duna középső szakaszán napok óta esett, aminek a paprikatermelők örülnek (kalocsai „piros arany”), de a focikedvelők már nem nagyon. Főleg azok a csapatok nem, akiknek ilyen esős időben kell pályára (már mikor nem marad el a meccs) lépniük Pakson. Nekünk meg ma délután ez volt a kötelező penzum. Amikor reggel felébredtem és felötlött bennem, hogy ma Pakson lépünk pályára, miközben a májusi eső rendületlenül esett, először is egy 2013 őszi meccsünk jutott eszembe, ahol döntetlent értünk el (talán 2:2 lett az eredmény), és már akkor felvetődött, vajon egy ilyen pálya hogy a fenébe kaphat NB I-s licencet? Most úgyis divatos licencelni és tudva levő, hogy több csapatot szándékozik annullálni a bizottság. Azzal egyet is lehet érteni, hogy elsődleges szempont a pénzügyi stabilitás, de talán figyelembe lehetne venni a pályák állapotát is. Azt nem tudom, hogy a paksiak szerepelnek-e a nagy stadionrekonstrukciós programban, de abban biztos voltam, ha délutánig nem áll el az eső és a nap nem fogja felitatni a paksi pálya mocsarát, akkor a hazai csapat remek formája mellett, a talajjal is meg kell küzdenünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egypontos ajándék
Nem kedvelem a Debrecen elleni meccseket. 12 évvel ezelőtt, egy május végi borzalom úgy égett a csontjaimba és olyan mély sebet ejtett, hogy utána 6 évig még az Üllői úti felüljárót is elkerültem. Nehéz volt feledni azt a pénteki napot, de ahogy mondani szokás, az idő végül is minden sebet begyógyít. A bajnoki lebonyolítási rend miatt talán nem törvényszerű, de ha május, akkor Debrecen. És nem csak 2003. május 30.-a, amikor elvesztettük a bajokságot és sokan a hitünket is, hanem szinte napra pontosan egy évre rá egy újabb bajnoki döntő a Loki ellen, ahol már nem hibáztak Geráék, igaz a 28. bajnoki címünkhöz (de régen volt már!) kellett az ellenfelek botlása is. 11 évvel később, a III. Szentélyünkben nem a bajnoki cím volt a tét (talán majd jövőre), sőt ha jól belegondolunk az izgalmakat száműzhettük is volna. A bajnoki cím eldőlt, kupadöntősként biztos a kora nyári kupaindulás, az meg, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk, statisztikailag fontos, de érzelmileg nekünk csak a végső diadal adhat megnyugvást. Ennek fényében eléggé nyugodtan készülődtem a 81. Ferencváros-Debrecen bajnoki rangadóra, magamban talán csak annyi feltételt szabtam, hogy játsszunk egy jót és lehetőleg folytassuk a veretlenségi sorozatunkat. Az eredménytől függetlenül a barátaimmal úgyis jól fogjuk érezni magunkat. A végén mégis „fancsali” mosoly ült az arcunkra. Szeretek ajándékozni, de nem egy pontot…és főleg nem a Lokinak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
