Szerkesztőség
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 51.
Koeman látványpéksége csak égett kiflit gyártott…
Amire a magyar publikum (dacára annak, hogy az elsősorban barátságos mérkőzéseken elért szép eredmények mellett, amikor élesben ment a játék, azaz Eb-selejtezőket kellett megvívni, a sorozat végén a magyar válogatott csoportjában a 6. helyen végzett) elkezdte megszeretni Várhidi Pétert és a fiatal kapitánynak a maga „kölykökből” álló nemzeti tizenegyét, már meg is kaptuk a nyakunkba azt az Erwin Koemant, aki ellen igaz, hogy senkinek sem volt oka különösebben protestálni, de akinek személye és addigi eredményei az igazi, felszabadult örömre sem adtak okot.
Elismerés a Tempó Fradi szerkesztőjének
Rudas-rend
Adventi naptár – 2015 „Tudom, Zoli, a „barát” abszolút bizalom…”
Még 22-öt kell aludni
N. Pál József
….
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
Egy régi írás elé
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 50.
Egy szenvtelen holland a bolondját járatta velünk…
Kötve hiszem, hogy a magyar labdarúgás 1901 óta íródó történelmében volt rövidebb „sajtótájékoztató”, mint amilyet 2008. április 24-én az MLSZ akkori elnöke, Kisteleki István tartott a szövetség épületében „vérszagra” összegyűlt újságíróknak… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Dr. Lakat Károly emléktáblát avattunk
„Az olyan ember számára, aki gyerekkorától rajongott egy klubért és szinte odanőtt a pályához, a kispadon ülni talán még nehezebb, mint a zöld gyepen harcolni.” – dr. Lakat Károly, a Tanár úr jellemezte ezekkel a szavakkal azokat a nagyszerű éveket, melyeket a Ferencváros kispadján töltött. Szenvedéllyel, tudással, alázattal. De nem csak edzőként, játékosként is legendás alakjává vált labdarúgásunk történetének. Szerkesztőségünk ezért is vállalta fel, hogy abban a házban, ahol 1953 és 1988 között élt, egy emléktábla elhelyezésével tiszteleg a Ferencvárosi labdarúgás legendája előtt. A Tempó, Fradi! Alapítvány, mely keretében működik a klubtörténeti és-statisztikai oldalunk is, kezdetektől fogva dicsőséges múltunk feldolgozását, ápolását tartja legfontosabb feladatának. Az elmúlt években felkutattuk és megkoszorúztuk dr. Sárosi György síremlékét Genovában, a Fradi család támogatásával felújítottuk Toldi Géza síremlékét és idén februárban megrendeztük az I. Novák Dezső utánpótlás emléktornát.
Meghívó
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 49.
A „kölyök-válogatott” legyőzi a világbajnokot, a kapitány mégis belebukik a sikerbe…
A Kanada elleni, amolyan senkinek semmire sem jó, ám a háborgó közhangulatot némileg takarékra állító győzelem után volt ideje a szövetség illetékeseinek kapitányt keresni, hiszen a válogatott hosszú téli álomra vonult, a legközelebbi tétmeccset 2007 márciusának legvégén, hazai pályán, Moldova legjobbjai ellen kellett lejátszania. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 48.
Egy meccs és más semmi?…
A Máltán elszenvedett és a magyar futball-lelkeket mélyen megrázó vereség után a szövetségnek egy teljes hónapja volt arra, hogy a leváltott Bozsik-Détári kettős után megtalálja az új szövetségi kapitányt és annak segítőjét, hiszen az a csúfság mégsem eshetett meg , hogy a 2006-os esztendőből még hátralévő (megjegyzem: az égvilágon semmilyen téttel nem bíró) Kanada elleni meccsen ne üljön edző a kispadon, bár, az összecsapás jelentőségét és szükségességét illetően ez sem lett volna olyan óriási baj, mint azt sokan gondolják… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Oslóban a remény, Budapesten a csoda!
44 év. Majd’ két emberöltő. Ennyi ideje selejteznek ki minket az aktuális EB-k előtt. 30 év. Ennyi ideje várunk egy világversenyre való kijutásra.
Reménykedünk, vágyakozunk – évtizedek óta. Mindhiába. Hol tragikus potyagóllal, hol egy zseni villanásával (aki nem nálunk játszik), hol csupán egyetlen góllal, hol kiütve és megalázva. Mi mindig kiesünk, mi mindig búcsúzunk. Ez volt az életünk vasárnap estig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 47.
A Bozsik családnak a kapitánysággal nem volt szerencséje…
A magyar szurkolók által futballistaként gigásznak kezelt Lothar Matthäus távozása a szövetségi kapitányi posztról inkább megkönnyebbülést, mint hiányérzetet váltott ki az emberekből.
Lothar nem feltétlenül akart rosszat a magyar futballnak (sőt…), ő azonban egy, a miénknél már évtizedek óta fejlettebb, szabadabb gondolkozású, az egyéni, akár az extrém megoldásokat inkább támogató, mint elgáncsoló világból jött, és miután nem tudott (erős a gyanúm: nem akart) alkalmazkodni a magyar viszonyokhoz, az itteni futballközeghez, szinte prognosztizálható volt a bukása. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
