Adattár
Sípszó előtt: Tempó, Fradi! Forza, Juve!
Vannak mérkőzések melyeket soha nem feledhetünk el. Egy életre belénk ivódnak, elfoglalva a legkényelmesebb karosszéket a szívünkben és állandó dobbanással jelzik, ha az agyunk esetleg megpróbálná a feledés kosarába dobni. Vannak olyan mérkőzések, melyek sokkal többet jelentenek egy győzelemnél. Meghatározzák a jövőbeli tudatunkat, elhelyeznek minket a világ labdarúgásának színes palettáján. Az egyik ilyen – mely a magyar labdarúgás egyik legjelentősebb győzelme – 1965. június 23-hoz kötődik, benne a VVK döntővel, Fenyvesi Máté fejes góljával. Ez a nap nem rengette meg ugyan a Földet, de minden Ferencvárosi szívébe örökre beköltözött. Aranybetűs ünneppé vált. A döntőben a Juventust vertük, az „Öreg Hölgyet” (La Vecchia Signore), „Olaszország Menyasszonyát” (La Fidanzata d’Italia), a „Zebrákat” (Le Zebre), akikkel 55 év után újra megmérkőzünk európai kupasorozatban, ezúttal a Puskás Ferenc stadionban. Nem kupadöntő, „csak” csoportkörös mérkőzés, de a jelenünkben ez szinte olyan értéket képvisel, mint a torinói döntő. Forza, Juve! – harsogják szinte az egész világon. Európában a harmadik legsikeresebb klub és a világon a hatodik legtöbb trófeát szerezte meg. A címek között szerepel 2 BL cím (a BEK-et is beleszámítva) valamint 3 UEFA-kupa elsőség. A Juventus az egyetlen csapat, mely az összes UEFA által kiírt kupából begyűjtött legalább egyet. A Juventusnak magyar szereplői is voltak. Károly Jenő és Viola József a húszas években töltött be edzői szerepkört. A legnagyobb sikert magyarként, a Ferencváros történelmének egyik legnagyobb játékosa, Sárosi György doktor aratta (1948-ban szerződött Olaszországba és több mint húsz évig dolgozott ott), aki edzőként, 1952-ben szerzett bajnoki címet az „Öreg Hölgy” csapatával. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó előtt: Ferencváros – Dinamo Kijev
A kelet-európai szocialista blokk összeomlásáig túl sokat nem tudtunk Ukrajnáról. Kárpátalja történelmi múltját, hányatottságát ismertük, bár azokat az 1989 előtt nem nagyon okították az iskolákba, hiszen azokban az évtizedekben Ukrajna csak „papíron” létezett, a függetlenségét 1991-ben vívta ki. Szovjetunió részeként fontos szerepet töltött be, hiszen közvetlen kapcsot jelentett a többi baráti és megszállt szocialista állammal (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia). Az is csak a rendszerváltozások után tudatosult bennünk, hogy Kijev mellett, a Fekete- és az Azovi-tenger is „nyaldossa” az ország partjait. Az évek folyamán a hírekben többször hallhattunk az oroszokkal való konfliktusról, de a belső politikai viszályokról is. A valódi változást 2018 augusztusa hozta el, amikor is Szerhij Rebrovot nevezték a Fradi edzőjének. Azóta jobban figyelünk az országra, amit a BL csoportkörös sorsolás szeszélye meg is csavart, hiszen nem csak a Barcelona és a Juventus került az „utunkba”, hanem a Dinamo Kijev is. Ez meg eleve pikáns Szerhij Rebrov kijevi múltja miatt, a Fradi jelenlegi tréner játékosként és edzőként is bajnoki címet nyert a Kijevvel. 17 évesen akkor még a szovjet bajnokságban mutatkozott be, majd az Ukrajna függetlensége után, 1991 megalakuló és elinduló bajnokságban már a Dinamo színeiben lépett pályára. Az ukrán bajnokság a kezdetektől fogva két csapat „játéktere”, a Kijev és a Sahtar felváltva nyerik a bajnoki címeket. A Dinamo főleg a 90-s éveket uralta, a Doneck meg napjainkban végez a tabella élén. Az utolsó 10 évben csak kétszer kellett átadniuk az első helyet a rivális Kijevnek, amikor Rebrov ült a Dinamo kispadján. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó előtt: Barcelona – Ferencváros
Ha Barcelona akkor Messi? Manapság minden bizonnyal sokunk számára elsőként a „törpe varázsló” ugrik be, pedig nem csak a klub, de a város is sokkal többet jelent az argentin labdazseninél. Mivel soha nem voltam a 10-s sztár rajongója, ráadásul vagyok már annyira idős (de még nem öreg), hogy számomra Barcelona említése elsősorban egy 1994-s kiránduláshoz kapcsolódjon, benne a világváros forgatagával, a Sagrada Família több mint száz éve épülő templomával amit akkor még csak kívülről lehetett megcsodálni. De örök élmény marad a gigantikus kikötő Kolumbusz szobrával, a világkiállítási park (a neve nem ugrik be), vagy Gaudi másik remekműve a Güell park, melynek épületei, sétányai, vízesései olyan szürreális élményt nyújtanak, mintha egy másik világban járnánk. És persze az olimpiai falu, mely számunkra 1992-ben a csodát jelentette a 11 aranyéremmel, olyan győzelmekkel melyek említése még a jelenben is mosolyt csal az arcunkra. Az akkori olimpiához nem csak az aranyérmek kötődnek, hanem egy dal is, amit a korszak két fantasztikus énekese, az operaénekes Montserrat Caballé és a rock koronázatlan királya Freddy Mercury adott elő. Azóta ha meghallom a város nevét, a fülemben cseng ahogy két előadó „földönkívüli” torkából kiszakad a „Barcelona!”, hirdetve a város az olimpia csodáit. Ha jól rémlik akkoriban egy körutazáson vettem részt, így Barcelonára egy nap maradt, azt is kutyafuttában teljesítettük, de a végén még maradt arra idő, hogy megálljunk a foci szurkolók álmánál, a Camp Nou stadion előtt. Mely valójában nem is a méretével (pedig gigászi építmény a közel 100 ezres befogadóképességével) és főleg nem „szépségével” ragad magával, hanem a történelmével, azokkal a mérkőzésekkel, játékosokkal, akik az 1957-s átadás óta a világ egyik leghíresebb stadionjává tették a Camp Nou-t. Egy kattintás ide a folytatáshoz....