Fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Érzelmes döntetlen
Nem könnyű a tegnapi napról érzelemmentesen mesélni. Ha most egy hollywoodi producer lennék, minden bizonnyal újraforgatnám Natalie Portman főszereplésével az „Érzelmek viharában” című filmet, hiszen a Győr elleni mérkőzés lefújásának pillanatáig annyi könnycsepp terhelte meg az érzelembimbóimat, hogy ha azt bemutatják, nem marad száraz zsebkendő a moziteremben. Pedig tegnap elsősorban azért zötykölődtünk több, mint száz kilométert, hogy „élőben” lássuk a magyar bajnokesélyes csapatot a Szentély színpadán… amely sajnos nem a Fradi volt, de mivel zöld-fehérekről van szó és melynek a kispadján egy ősfradista ült, ráadásul már régen elkönyveltük magunkban, hogy ebben a szezonban nekünk a középmezőny a cél, így ez a tény nem okozott olyan túl nagy lelki megrázkódtatást. Ez ugyan nem, de voltak olyan események előtte, melyek arról tettek tanúbizonyságot, hogy az érzelmek viharában néha még ötvenen túl is el lehet veszni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Pokolból a Mennyországba
Ahhoz elég nagyot kéne füllentenem, hogy azt állítsam, a szokásos mérkőzés előtti idegesség lett volna úrrá rajtam vasárnap reggel. Lassan már megszoktam, hogy ez a fajta feszült várakozás, az egész napos bizsergető érzés úgy illant el az elmúlt évek alatt, mint ahogy a viharos szél „tüntette” el a meggyfák virágszirmait. Ehhez meg húsvétnak sincs köze, főleg a főtt sonkának mely hústartalma úgy tűnt el az évek során mint a Fradi bajnokesélyes álmai. Évekkel ezelőtt anyám már reggel felrakta a sokát főzni, melynek illata estére a lassú fortyogás közepette körbelengte az egész házat és olyan állapotba hozta az ízlelőbimbóinkat, hogy mire a húsvéti vacsorára került sor még arra sem volt alkalma, hogy sóhajtson egyet, mert azonnal eltűnt a család férfitagjainak falánk torkán. Ma meg a „spárgával” fogságba ejtett műsonka a kukta szorításában fél óra alatt kész. Ezzel oda az illúzió, oda a feszült várakozás és oda az egész húsvéti hangulat. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ennél csak jobb jöhet
Visszagondolva az elmúlt hónapok fotelszurkolós bejegyzéseire meg kellett állapítanom, hogy elhagytam a kifakadásokat és a bírálatokat. Egy olyan méla belenyugvás lett rajtam úrrá, mintha hitemet vesztettem volna. Pedig nem erről van szó. Rá lehetne fogni a koromra is, hiszen állítólag az ember ötvenen túl már higgadtabban szokta fogadni a pofonokat és a lelkesedés is át tud alakulni beletörődéssé. Persze egy kicsit vigyáznom kell a vérnyomásomra és a szívem sem már a régi (legalábbis „motor” szinten), de talán még sem az előbbiekben kell keresni a „csendesebb” időszakot. Pedig ennek ellentmond az, hogy bár fotelszurkolóként „híresültem” el, de barátommal minden hazai meccsre elzötykölődünk több mint 200 kilométert, bár ebben nagy szerepet játszanak szerkesztőtársaim és szurkolóbarátaim akikkel mindig örömteli a találkozás. Még akkor is, ha hazai pályán mostanság nem nagyon megy a játék, de még a legrosszabb periódusban is el tudtuk intézni azzal, hogy legalább mi találkoztunk. Tudom azt is, hogy a baráti kapcsolatok is fel tudnak értékelődni egy olyan időszakban, amikor nem csak a pályán, de a mindennapos életünk során egyre-másra kapjuk a hatalmas taslikat. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szomorkás vasárnap este
Azzal a tudattal ébredni vasárnap reggel, hogy ma otthon a fotelból kell meccset nézni, vegyes érzéseket okozott. Egyrészt hiányoltam, hogy ebéd után nem kell útra kelni és a Szentély semmivel sem pótolható hangulatával átitatva átadni magunkat a bizsergető napsütésnek. Másrészt adott egy kis plusz reményt arra, hogy folytatva az elmúlt hónapok hagyományát, győztesen kerülünk ki a két zöld-fehér együttes párharcából. Ez is adott egy kis pikantériát az estének, hiszen bár számunkra csak egyetlen zöld-fehér klub létezik, de ettől függetlenül igazán soha nem tudtam igazi „ellenfélként” tekinteti a Haladásra, ahogy a Győrre sem. Még akkor sem, ha a szombathelyiek „sztár” játékosa gondolt egy nagyot, és írói munkásságának részeként elég lekezelően beszélt a Fradiról. A „nálunk jobb képességű játékosok vannak” állítás először alaposan felverte a vérnyomásomat, hiszen az ilyen üzengető stílus inkább a kissé erőszakra hajlamos ökölvívókra jellemző. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gól nélkül nincs győzelem
A történet közel harminc éves. Azért mesélem el, mert ez sokkal szalonképesebb annál, mint azok a mondatok melyeket a szurkolók mormoltak a Szentélyből kivonulóan a vasárnap mérkőzés lefújása után. Két falusi település „rangadóján”, mely mindig baráti ölelkezéssel kezdődött, majd kocsmai verekedéssel zárult az esti bálon, 0:0-s döntetlennel végződött. A lefújás után Pista bácsi a korlátnak támaszkodva hetykén odaszólt a bírónak: „minek fújta le a meccset amikor még nem is láttunk gólt?” A „bíróspori” felnézett és először durvábban akart válaszolni, hiszen Pista bácsi az egész meccsen szemüveget akart az orrára biggyeszteni, de mikor észrevette az öreg nagyfröccsös, pirospozsgás orrát, inkább békülékenyebbre fogta a mondókáját. „Nem tudom mit szólt volna a kedves felesége, ha néhány napig nem megy haza, mert itt bizony gól még akkor sem született volna, ha kapusok nélkül játszották volna le a meccset.” Nem várta meg az öreg válaszát, gyorsan az öltözőbe sietett, igaz Pista bácsi már nem is neki mondta, inkább saját magának mormolta el: „Annak inkább én örültem volna.” Arcára kaján mosoly húzódott és szép lassan elindult a kocsma irányába. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fontos győzelmet arattunk!
Fontos győzelmet arattunk. Talán ez így túl egyszerű szummázata a mérkőzésnek, hiszen egészen más jelzőket is használhattam volna melyek jobban kifejezik a győzelmünket, de erről egy kicsit később. Ha egyből lelövöm a poént akkor teljesen fölöslegesen ücsörgök a gép előtt hiszen azokkal be is fejezhetném a jegyzetet, de most egyáltalán nincs kedvem gyorsítani a tempót. Győztünk és begyűjtöttük azt a három pontot mely miatt vált igazán fontossá a győzelem. Kertelni meg most sincs kedvem, hiszen elég volt a találkozó előtt ránézni a tabellára ahhoz, hogy nagyon fontossá váljon a pécsi vendégeskedés, ahol eddig nem nagyon voltak udvariasak a vendéglátók (eddig még nem kaptak ki hazai pályán). Ehhez meg ha hozzávesszük, hogy a szombati forduló számunkra eléggé felemásra sikeredett, hiszen a „sorstársak” (ma nem fogom leírni azt a bizonyos helyet ahonnan el akartunk kerülni) közül ketten győztek és meg is előztek, de a többiekkel kikaptak (az Újpesti zakó plusz örömet is szerzett). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nincs igazság
Már a mérkőzés lefújásának pillanatában tudtam, hogy nem lesz könnyű a Debrecen elleni vereségről írnom. A gondot nem a vereség tudata okozta, hiszen az elmúlt időszakban igazán hozzászokhattam az ilyen lelki állapothoz, ráadásul most még időm is volt a gondolatok tisztítási folyamatára. Nem a fotelból kellett feltápászkodnom és egyből a számítógép elé ülnöm és tudatni a „világgal” az élet igazságtalanságát, hiszen amióta a hazai mérkőzésekre a Szentélybe költöztettem a fotelomat, a jegyzetek is késnek minimum 120 kilométert. Ráadásul a vereség ellenére sem maradt el a mérkőzés utáni „szeánsz” a Parában, de a viszontlátás örömén, és egy elmaradt disznófej pikantérián túl (erről inkább többet nem is írok, nehogy bárki is megsértődjön) a szomorúság és a tétova bizakodás nyomta rá a bélyegét a sörös korsókra. Még a nedű is lassabban folyt le a torkokon és talán szótlanul ücsörgünk egymás szomorúságát vizslatva, ha nem hangzik el egy tétova mondat, mely szerint nincs igazság a földön. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győzelem 11+1 ellen
Nem tagadom, nem szeretem a vasárnap esti meccseket. A hazaiakat azért nem, mert vidékiként nem kellemes dolog éjfél körül hazaérni, főleg olyan mérkőzések után amikor nem sikerül begyűjteni a három pontot. Vidéki meccsre már nem megyek, ahhoz egy kicsit öreg vagyok már, ráadásul ezeknél az a nagyobb gond, hogy a szombati fordulók után már félve nyitom ki az oldalunk tabelláját, hiszen mostanság az ellenfelek nem teszik meg azt a szívességet, hogy a kedvünkre alakítsák az eredményeket. Tegnap is így jártam, amikor meghallottam a forduló eredményeit már tudtam, ha most ránézek a tabellára, biztosan nem leszek feldobva. Bár az ősi ellenfél kikapott – ami néhány percig kellemes, bizsergető érzést okozott -, de ahogy szembesültem a tabellán elfoglalt helyünkkel, egyből rossz kedvem támadt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Keserédes vasárnap
Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ez a nap sokkal több lesz számunkra, mint amennyit általában egy mérkőzés szokott jelenteni. Bár igazán soha nem tudtam kivonni magam az aznapi mérkőzés feszült várakozásából és izgalmából, de az idő múlásával sajnos ez is megkopott egy kicsit. Talán a jelen miatt, talán a hétköznapok keserűsége miatt, talán az miatt, hogy lassan elfelejtjük, hogy mit is jelentenek azok a napok amikor készültünk egy Fradi meccsre. Amikor már reggel ott toporogtunk az újságosbódé előtt, amikor az ebédet már állva kapkodtuk be és egy óra körül már a Szentély környékét szívtuk magunkba a zöld-fehér varázslatot. A tegnapi reggel valamit visszaadott abból a varázslatból. Nem a meccs miatt, hanem egy olyan esemény miatt melyre egész életemben büszke leszek. Részese lehettem egy legendás Ferencvárosi labdarúgó, Toldi Géza síremlékének felújításának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyertyafényes emlékezés
Nehéz bármit is leírni. Lelkem mélyén még mindig a Szentély lelátóján állok, kezemben az emlékezés gyertyájával, szemem az eredményjelző táblára meredve: Albert Flórián (1941-2011). Néma csend telepszik a stadionra, nincs egy zizzenés, a felüljárón az autók is mintha motorhang nélkül suhannának el. 2011. november 6-án, este hat órakor megállt az idő. Kihunytak a reflektorok, a lelátón több mint tízezer gyertyafény lehozta az égboltot. Csillagokként ölelték magukhoz a fájdalmat, megpróbálták letörölni a könnyeket. Végérvényesen eljöttek a Ferencvárosi labdarúgás legfényesebb csillagágért, lágyan felemelték és magukhoz szorították. Szólni kellett volna, kiáltani teli torokból, hogy még ne vigyétek magatokkal, hagyjátok meg a családjának, a Ferencvárosnak, a magyar labdarúgásnak. Senki sem szólt. Csak a gyertyák világítottak és szívek szakadtak meg. Mindannyian tudtuk, ha lejönnek értünk a csillagok, már nem szabad harcolni ellene. Csak sírni szabad és emlékezni.
