Vannak évek melyekre nem szí­vesen emlékezünk. Legszí­vesebben örökre kitörölnénk az emlékezetünkből, és lehetőség szerint mindent el is követünk annak érdekében, hogy arról az időszakról ne szóljon egyetlen gondolatunk sem. Ez még akkor is í­gy van, ha csupán egyetlen esemény az, mely miatt hajlandóak lennénk naptárat módosí­tani, sőt még abba is belemennénk, hogy emiatt néhány kellemes emlékünk is a feledés homályába vesszen. Pedig tudnunk kéne, a múltunkat csak teljes valóságában lehet elfogadni és nem lehet benne úgy válogatni, mint egy zöldségesnél. Ráadásul a jelenünket is csak úgy érthetjük meg igazán, ha a múlt legfájóbb emlékeit nem zárjuk el, hanem megmutatjuk és főleg megpróbáljuk megérteni.

Az 1992/93-as bajnoki szezont nem úgy zártuk le, hogy számomra az 1993/94-as bajnokság végkifejlete szinte fizikai fájdalmakat fog majd okozni, sőt közel 20 év távlatából úgy próbálom megérteni, hogy arról értekezek a bevezetőben, hogy vannak évek melyeket ki szeretnénk törölni az „emlékiratainkból”. A ma már legendássá váló bajnoki cí­m után Nyilasi Tibor vezényelte Fradi a csalódást jelentő harmadik helyet szerezte meg bajnokságban, de vigaszdí­jként begyűjtötte a magyar kupát. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Még ennyi év után is nehéz érzelemmentesen visszagondolni 1992-re. Az emlékek tárházában egyszerre villannak fel az öröm, az ünneplés és a borzalom képei. Úgy cikáznak a szemeim előtt, mintha azt akarnák elérni, hogy ne tudjam kiválogatni azokat, melyek oly kedvesek a szí­vemnek, és melyek még ennyi év után is mosolyt varázsolnak az arcomra. Mert elfelejteni 1992. június 20-át nem lehet, de sajnos szeptember 16-át sem. Tűz és ví­z, öröm és bánat. Ahogy a diósgyőri ünneplés, úgy a szlovák kommandósok ámokfutása sem törlődik ki soha 1992 emlékezetéből. Talán a barcelonai nyári olimpia játékok 11 aranyérme, az úszók fantasztikus teljesí­tményével tudta csak tompí­tani a pozsonyi eseményeket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Riói karneválhoz még nem volt szerencsém, de a Velencei karnevált már átélhettem, de ezek meg sem közelí­tették azt a parádét és hangulatot mely az 1991/92-es bajnoki cí­münket ünnepelte. Az idők folyamán már legendássá váló diósgyőri menet, majd a Szentélyben tartott „népünnepély” olyan felejthetetlen élménnyé vált azok számára, akik átélték, hogy örökre meghatározta a Fradihoz fűződő viszonyunkat. Ettől a naptól kezdve szinte minden új értelmet kapott, ettől a naptól kezdve elég volt Diósgyőr irányába közlekednünk, szinte minden kilométerkőhöz egy 1992. június 20-i (sokak számára akik „eltévedtek” a forgatagban, már június 21-i) élmény társult.

Néhány hónappal később, egy bajnoki mérkőzés előtt mesélte el a következő történetet az egyik szurkoló. A kocsijuk Mezőkövesdnél lerobbant és a javí­tás után már csak nagy késéssel tudtak a karaván után menni. Néhány kilométer után egy zöld-fehér sállal integető stopposra lettek figyelmesek és mivel volt hely még az autóban, és egy Fradista egy másik Fradistát nem hagy az útszélen, természetesen felvették. A meglepetés akkor érte őket, amikor néhány perces beszélgetés után kiderült, hogy a stoppoló nem is Fradi szurkoló volt, csak találta a sálat és úgy gondolta, hogy azzal kezd integetni hamarabb célba ér. A „csel” sikerült. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Még szinte el sem kezdtem az 1991 őszi beszámoló í­rását, már azon járt az agyam, hogy vajon mivel is fogom indí­tani az 1992 tavaszi nagy menetelést.

Először önkéntelenül egy kí­nai nagy menetelés jutott az eszembe, de mivel annak semmilyen sportvonzata nem volt (legfeljebb a közel 10 ezer km-es gyaloglás), ráadásul a földrajzi és a politikai távolság is túl nagynak számí­t, í­gy lehettem erről a kissé erőltetett hasonlatról. Utána egy kedvenc játékom jutott eszembe, mely arról szokott szólni, hogy beleülök H.G.Wells időgépébe és egy képzeletbeli utazásra indulok a történelem évszázadaiban. De mivel ezek az „utazások” főleg az ókori Egyiptom és a Római Birodalom időszakába szoktak vezetni, és semmivel sem köthetők 1992 tavaszához, í­gy erről is hamar letettem. Ráadásul teljesen fölösleges is lenne egy időgépbe ülnöm, hiszen 1992 tavaszának minden pillanatát együtt éltem át a csapattal és azon több százezer Fradi szurkolóval, akiknek egy olyan „csodában” volt részük, melyre már 10 éve vártunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

1991 nyara forrón köszöntött ránk. Bajnoki szünet lévén a szurkolók ví­zpartra vagy a hűvösnek vélt szobákba menekültek. Megpróbáltuk legyőzni a hőséget és a Balatoni nyár nyüzsgő kavalkádjában szerettük volna teljesen kikapcsolni az agyunkat és nem gondolni arra, hogy a „szomszédunkban” kitört a háború, hogy 1991 nyarán éppen Vukovár ostromára készültek a szerb szabad milí­ciák. A rendszerváltás bizsergető fuvallata is messzire szállt és váratlanul csak azon kaptuk magukat, hogy egy puskaporos hordó tetején ülünk és amiről szüleink negyvenhat éve azt gondolták, hogy még egyszer nem fordulhat elő, az egyszer csak belátható közelségbe került. Ezt leginkább a déli határszélén élték meg a legkritikusabban, hiszen a csendes nyári éjszakába sűrűn rondí­tottak be a tüzérségi lövedékek morajlása. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A tavaszi bajnoki szezonkezdést mindig jobban kedveltem mindennél. A tél csikorgó szorí­tását lerázva magunkról, a tavaszi simogató napsütés eleve erőt ad, feltölt minket friss energiával. A csillagászati tavasz kezdete nem csak azt jelenti, hogy ilyenkor a Nap az Egyenlí­tő magasságában halad át az égen, és sugarai merőlegesek a föld forgástengelyére, hanem azt is, hogy megtelik a szí­vünk új reményekkel, vagy ahogy a költő fogalmazott: „minden tél szí­vében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.” Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

1990 mindannyiunk életében sorsfordí­tó esztendő. A rendszerváltás éve, a diktatúra vége, a jobb élet és a szabadság iránti vágyunk vezérelte gondolatainkat és tetteinket. Tavasszal országgyűlési választások, Antal József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök, ősszel önkormányzati választások. Ezzel lezárult a rendszerváltás folyamata, mely nemcsak a társadalmi berendezkedés változtatta meg, hanem a sportra is jelentős befolyást gyakorolt. Közelmúltunk sorozatunk előző részében (1990 – tavasz) részletesen foglalkoztunk ezeknek a Fradira történő hatásaival, ezért most csak a legfontosabb eseményt emlí­tem bevezetőként mely ha az elmúlt 20 évet nézzük, szinte másolata a jelenlegi helyzetünknek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nehéz lenne érzelemmentesen visszaemlékezni 1990 tavaszára. A rendszerváltás úgy söpört végig az országon, hogy mire fel tudtunk ocsúdni és mire igazán át tudtuk volna gondolni, hogy vajon milyen úton is kéne tovább haladnunk, a politika a kompromisszumok hálójába tekeredve, már eldöntötte a sorsunkat. Akkor még nem éreztük í­gy, akkor a szabadság fuvallata úgy simogatta a lelkünket, hogy mindenről azt hittünk, hogy az értünk, a családunkért, a jövőnkért történik és nem a politika szereplői játszanak velünk komisz játékot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor meglátom azt a dátumot, hogy 1989 ősze, óhatatlanul először a rendszerváltás jut az eszembe. Utólag persze sok minden más értelmet kap, de akik tevékenyen átélték azokat a hónapokat, azoknak örökre a lelkébe ivódnak az akkori történések. A szabadság fuvallata olyan erővel rohant át az országon, hogy idő sem volt arra, hogy átgondoljuk, vajon helyesen és a főleg a jövő szempontjából időállóan tevékenykedünk-e, vagy csak a „csendes forradalom” illúziója ringatja a cselekedeteinket. Tudom én is, hogy 20 évvel ezelőtt sok mindent elmulasztattunk. Túl gyorsan léptünk át a múlton, és talán túl gyorsan kezdtünk hozzá a jövő épí­téséhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →