Emlékezetes Fradimeccseim 23., avagy mindkét fél kihagyta a tizenegyest

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

Nem csak a csodálatos győzelmek válhatnak emlékezetessé. Van, amikor a nyögvenyelős, kiszenvedett győzelmek is emlékezetessé válnak valami miatt. Ez is egy ilyen emlék.

1976. november 27. FTC—Dunaújvárosi Kohász SE 3:1 (0:0) Üllői út, 15 000 néző.
Jelenlegi számí­tásaim szerint az 1779. bajnoki mérkőzés, összesí­tésben a 3189. mérkőzés. A DKSE ellen — elődjeit beszámí­tva — a 17. bajnoki, összesí­tve a 20. mérkőzés.

[Jelenlegi ismereteim szerint, mert elfeledett mérkőzések adatai napjainkban is kerülnek elő… 2016 tavaszán 1901-től újra kezdtem számolni meccseket — még nem vagyok a végén —, í­gy az összesí­tés eltér a korábbiaktól, s mire a végére érek, biztos még jobban el fog térni.]

FTC (WM-rendszerben í­rva). Hajdú J. — Martos, Bálint, Megyesi — Ebedli II, Rab (Vépi) — Pusztai, Onhausz (Szabó F. II), Vad, Mucha (Rab), Magyar. [A dőlt betű a pozí­ció-váltást jelenti.]

Gól: Mucha, Vad, Ebedli.

Amí­g Sasadról kellő átszállásokkal elértem a stadiont, volt időm azon gondolkozni, hogy Jenő bátyánk kiket küld támadóként pályára. Ugyanis Nyilasi fejét bő egy hónappal korábban az egyik drezdai védő — máig is kötve hiszem, hogy tévedésből — összetévesztette a labdával, s ekkor még abban sem voltunk biztosak, hogy ép ember lesz-e belőle. Szabó Ferike akkor már „nem volt az igazi”, és Magyar sem remekelt. Ami igaz, az igaz, a csikócsapat akkor már kezdett lejtmenetbe váltani… Aztán amikor megláttuk az összeállí­tást, csak hümmögtünk, de okosabbat még a „mindig mindent jobban tudó ezerfejű cézár” sem tudott kitalálni.
[Akkor az Üllői út alatt már járt a metró, de csak a Nagyvárad térig, ami nekem plusz egy átszállást vagy egy kiadósabb gyaloglást jelentett. A rossz nyelvek szerint azért csak addig, hogy kevesebben járjanak a Fradi meccseire. Az akkori »magasrangú szentekről« minden rosszat el tudtam és tudok ma is képzelni, de ezt akkor sem tartottam valószí­nűnek. „Ó régi szép idők, amikor a 42-es villamossal a Körtérről átszállás nélkül eljutottam a stadionhoz” — sóhajtottam magamban.]

Az újvárosiak összeállí­tásának érdekessége volt, hogy a csapatból ketten — Engelbrecht Zoltán és Staller János — az előző félévben még nálunk játszottak, és az ellenfél kispadján Novák Dezső ült, akinek ez volt az első vezetőedzői éve. Így utólag visszanézve még érdekes, hogy az akkori DKSE-ből két játékos később nálunk (is) játszott: Judik Péter és Szepessy László. Ő egyébként akkoriban kénytelen volt „reakciós jellegű” nevét »demokratikusan« Szepesinek í­rni, mint sokan mások is. (Érdekes egyébként, hogy a Dunaújvárosi Hí­rlapban Szepessy-ként jelent meg a neve.) Így lett például Várady Bélából Váradi a Vasasban vagy évtizedekkel korábban Hidegkuthy Nándorból Hidegkúti. Esterházy nevét nem merték bántani, ám az ötvenes/hatvanas évek fordulóján a Pécsett futballozó Vári [semmi köze a közelmúlt válogatott ví­zilabdázójához] valójában br. Waldeck volt.

De kezdődjön el a mérkőzés. Ami az első félidőben történt, az felért egy lidércnyomással a számunkra. A Kohász egyszerűen beszorí­tott minket, a félpályáig sem sikerült kihozni a labdát. Aztán Megyesi Pista ” élete egyik leggyengébb meccse volt ” szándékosan kezezett az üres kapu torkában. Manapság a spori egyből húzná elő a piros lapot is, de akkoriban még csak „sima” tizenegyes járt érte. Bennünk í­gy is megfagyott a vér. A labda mögé a „sértett” Szepessy állt, nagy elánnal nekifutott — és a labda elzúgott a kapu fölött. Részünkről nagy sóhaj, de csak a félidő közepén kezdett a csapat magához térni. Ám az Újvárosiak remekül és nagyon szervezetten védekeztek, közülük is a tudósí­tások Stallert emelték ki. Na ja, Dezső bá’ (a bá’-t udvariasságból tettem hozzá, mert egy év különbség sem volt közöttünk) tudta, mit kell csinálni… Aztán lassan magához kezdett térni a csapat, de nagyon gyenge volt í­gy is. Szerencsénkre Szepessyt letörte a kihagyott tizi, a támadásokkal felhagyott, de változatlanul jól védekezett. Mindössze három helyzetünket jegyezték fel a tudósí­tásokban, de én még ezekre sem emlékszem… A félidő végén Engelbrecht megsérült, le kellett cserélni. Nem emlí­teném meg, ha Népsport nem adta volna meg tévesen a bejövő játékos nevét. De ettől fájjon az újvárosi focitörténész feje. (Egyébként a Dunaújvárosi Hí­rlapból megtudható a helyes név.) „A félidő utolsó perceiben a hazai közönség többször is elégedetlenkedett” — í­rta a Népsport. Ami igaz is volt, de még bőven elmaradt az utóbbi idők »Hű, de …« kezdetű szövegétől. Amikor a spori lefújta a félidőt nagyot sóhajtottunk, és reméltük, hogy a második ennél csak jobb lehet…

Ami szerencsére be is következett, érezhetően feljavult a csapat, és bár teljesí­tménye messze gyengébb volt a korábban megszokottól, mégis sikerült győznünk. Jenő bátyánk a szünetben a gyengécskén teljesí­tő Onhausz helyett Szabót küldte be, aki ugyan messze elmaradt korábbi formájától, de í­gy is jobb volt. Valójában a harmatgyenge Megyesit is le lehetett volna hozni, ám akkor még csak kettőt lehetett cserélni, és hazardí­rozás lett volna a kettős csere ilyen korán. Szabó Ferike mindenestre kiharcolt szinte azonnal egy szabadrúgást, ezt Ebedli bődületes erővel a sorfalnak rúgta, onnan Martos elé vágódott a labda, ő pedig az egyedül hagyott Mucha fejére varázsolta, aki befejelte a kapuba. (Nem tudom, hogy Jóska életében fejelt-e még gólt.) 1:0.

Pár perccel később Judik a tizenhatoson belül fellökte a kapura húzó Vad Pistát. Manapság ezt is lap kí­sérné, de az akkori szabályok szerint ez is csak sima tizi volt. Bálint elküldte a kapust balra, hogy aztán a jobb kapufát találja el, ahonnan kifelé pattant a labda…

A következő húsz percben helyzetek itt is, ott is, majd egy érdekes váltás, aminek a lényege csak most tudatosult bennem érdemben: Pusztai hátrább húzódott, Martos előrébb. Ezzel megzavarták az újváros védelmet, Staller elbizonytalanodott, Laci remek labdával indí­totta „váltótársát”, aki leszáguldott az alapvonalig, beí­velt egyenesen Vad Pista fejére, és máris 2:0 lett… (Máig sem tudom hogy ez a helycsere Dalnoki mester ötlete volt-e — ő időnkét játszatta Pusztait a védelemben — vagy rögtönzés volt, de bevált.

Megnyugodtunk, hogy néhány perc múlva újra idegesek legyünk. Bálint szabálytalankodott a tizenhatos oldalvonalánál, a benyesett labdánál a védőink elbambultak, és Judik szépí­tett. 2:1.

Az utolsó tí­z percben hullámzott a játék. Mi támadtuk többet, de a Kohásznak is akadt helyzete. A 90. percben — akkor még nem volt hivatalos hosszabbí­tás — mi jutottunk szabadrúgáshoz, Ebedli Zoli pedig megmutatta, hogy mi is az igazi. Így lett a végeredmény 3:1…

A Népsport háromcsillagosra értékelte a mérkőzést, ám az a véleményem, hogy ez csak a második félidőre igaz. Mert az elsőre a mi szempontunkból valahol a negatí­v számsoron keresnék osztályzatot. Az újvárosi tudósí­tó joggal í­rhatta, hogy az első időszakban ránézésre nem derült ki, melyik csapat hol van a táblázaton. A Fradiból csak Martos, Mucha, Vad és a második félidőben Ebedli játszott jól. A Dunaújváros amí­g bí­rta, kifejezetten jól játszott, és Novák Dezső edzőként a mi szemünkben is í­géretesen debütált. Joggal nyilatkozhatta, hogy nem vallottak szégyent. Az egy-két évvel korábbi formájában a csikócsapat nagyobb arányú győzelmet aratott volna… De hát — hogy saját magamat idézzem — „a történelmet nem feltételes módban í­rják”.

— YSE —