Forgács Ernő

A Ferencváros egykori védője í­gy nyilatkozott pályafutásáról:

– Nekem gyerekkorom óta a foci volt a mindenem. A VIII. kerületi Rákócziban, majd a Ferencvárosi SE-ben, azután az MTK-ban, Bukovi Marci bácsi keze alatt játszottam. Az volt az álmom, hogy egyszer élvonalbeli labdarúgó lehessek. Azután húszévesen bevonultam a Bástyából. Következett a Veszprémi Bástya, majd a Kőbányai Dózsa. 1954-ben megnyertük az osztályozó mérkőzéseket, és az NB I-re készültünk! Nem sokáig… Közölték velünk, hogy nem kell még egy budapesti Dózsa csapat. Helyünkön egy másik belügyi gárdát, a Pécsi Dózsát indí­tják.

A nagyszerű gárdánk szétszéledt, én a Bp. Spartacus játékosa lettem. 1957-ben leigazolt a Ferencváros, két évig voltam az Üllői úton. Csodálatosan szép volt, különösen 1957 nyara. A Fradi tizennyolcas kerete Ausztráliában túrázott, mi az újoncok, ifistákkal és tartalékokkal kiegészülve – a kis zöldfülű Rákosi Gyuszi is velünk volt – megnyertük az Esti Kupát. A döntőben a válogatottakat is felvonultató nagy MTK-t vertük 2-1-re. A budapesti futballbörze rólunk beszélt, éppen ezért a csapat trénerét, Csanádi Árpádot Bécsben a repülőtéren már úgy fogadták, hogy a Ferencváros nagymenői kössék fel jól a textí­liát, hiszen a kis Fradi – í­gy hí­vtak minket – csodálatosan focizott. Néhány nappal később Csanádi összeengedte a két csapatot, és az Üllői úti pályán zsúfolt lelátók előtt(!) 3:3-at játszottunk a sztárok ellen!

Szomorú emlék? 29 évesen egy téli előkészületi meccsen olyan súlyos sérülést szenvedtem, amely lényegében pontot tett pályafutásomra.

(Nagy Béla interjújának felhasználásával)