Novák Dezső: Nem érdekel a múlt …

Monostori Tivadar, Novák Dezső, Szűcs Lajos

Hosszabb ideje felhők tornyosulnak az Üllői úti pálya felett. A klub hí­vei sokat beszéltek arról, hogy megromlott a vezetés és a játékosok közötti kapcsolat. Hallani lehetett azt is, hogy a csapaton belül is nyí­lt vagy burkolt ellentétek izzottak. Az edző és a labdarúgóik közötti harmonikus kapcsolat megromlásáról is szálldogáltak a hí­rek. Igaz, ennek ellentmond, hogy az utóbbi időben semmiféle látványos összecsapás, botrány nem volt a szakosztályon belül. Az egyetlen szenzációértékű esemény Nyilasi búcsúja és látványos visszatérése az elmúlt fél év során. Az elmondottakban mennyi lehetett a valóságalap? És mennyi az igazság? Ki tudja. Egy azonban tény, és ez bizonyí­tja, hogy nem lehetett minden rendben a zöld-fehéreknél: az 1979/80-as bajnokságban csak hatodikok lettek.

A nyár sok csapatnál, í­gy a Ferencvárosnál ás a tisztújí­tás időszaka volt. Novák Dezső lett a vezető edző. Segí­tői pályaedzőként Szűcs Lajos és Monostori Tivadar. Az ifjúsági csapat szakmai munkáját is új emberre, de régi fradistára bí­zták, Albert Flóriánra, aki lí­biai trénerségből tért haza.

Novák Dezső vezető edzővel beszélgetünk, aki 1960-tól 1973-ig oly sok ferencvárosi siker részese volt. Kilencszer játszott a magyar válogatottban, kétszeres olimpiai bajnok Tokióban és Mexikóban. 1968-ban Szűcs, Farkas és Albert társaságában Rio de Janeiróban világválogatott is volt. Játékát mindig az elegancia, a csillogó technika jellemezte. Hátvéd létére sok gólt lőtt, főleg szabadrúgásból és tizenegyesből.

— Korábban is pedzegették, hogy visszatér régi sikerei helyszí­nére, az Üllői útra, edzőként. Miért csak most vállalta?

— Amikor Friedmanszky Zoltánnal kötött szerződést a klub, először velem tárgyaltak. Két ok miatt nem mondtam akkor igent. Az egyik az, hogy Dunaújvárosban nagyon jól éreztem magam, úgy érzem, szerettek is. Nem akartam nehéz helyzet elé állí­tani a szimpatikus együttest azzal, hogy egyik napról a másikra fordí­tok hátat nekik. Másrészt a visszatérést nem éreztem eléggé időszerűnek. Akkor kell meghúznod a lépést, sakknyelven szólva, amikor legbelül meg van győződve az ember arról, hogy helyesen cselekszik, képes a feladattal megbirkózni. Ez a pillanat idén nyáron következett be.

— Milyen érzésekkel ült le a ferencvárosi kispadra?

— Nem voltak gátlásaim, de mégis némi szorongással. Eszembe jutottak a nagy elődök, az óriási felelősség, ami akarva, akaratlanul is ránehezedik az emberre, bárhol tart ma a magyar labdarúgás. Bármilyen is a hazai és nemzetközi rangja — amiről nekem megvan a magam véleménye, és nem egyezik sokakéval —, itt dolgozni ennél a nagy múltú klubnál, önmagában is megtiszteltetés.

— Mit rejtett az előző, félbehagyott gondolata a magyar labdarúgás megí­télésével kapcsolatban?

— Az az érzésem, túl sokat beszélünk a hibáinkról. Túl sokat szapuljuk a játékosokat. Lassan olyanok vagyunk, mint a rossz tanár, aki, ha valami csí­nytevés történik, akkor csak abban a három-négy személyben tud gondolkodni, akire pikkel. Nálunk mindig a játékosokat vetik össze nemzetközi klasszisokkal, az ő technikai és taktikai fogyatékosságait nagyí­tják fel. A közelmúltban egy olasz menedzser itt járt Budapesten. Kapásból öt-hat olyan magyar játékost sorolt fel, aki véleménye szerint megállná a helyét bármelyik vezető olasz klubcsapatban. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a játékosok képességével, hozzáállásával. Pusztán óva intenék attól, hogy a magyar labdarúgás generális problémája, kulcskérdése: a játékosok kvalitása.

— Ha nem ez, akkor mi?

— A klubokban kell nagyon következetes munkát végezni, olyan légkört teremteni, amelyben lehetetlenné válik, hogy bármely játékos is kilépjen a sorból. Olyan szemléletű sportvezetők és edzők kellenek, akik az intrikának, a széthúzásnak nem adnak táptalajt.

— Térjünk vissza a Ferencvárosra. Mennyire érdeklik a közelmúlt eseményei, és mennyire befolyásolják a véleményalkotásában?

— Nem érdekel, ami két vagy három hónappal ezelőtt történt. Saját magam és segí­tőtársaim, pályaedzőim véleménye a meghatározó. Nem vájkálok a múltban. Mindenkinek baráti kezet nyújtottam, ki-ki döntse el önmagában, hogy ezt mennyire őszintén fogadta. Remélem, hogy ugyanolyan őszintén, amennyire én gondoltam. Az eddigi tapasztalataink kedvezőek. A játékosok hozzáállása jó, az az érzésem, a legtöbben megértették, hogy mit akarok. Keményen dolgozunk, mert csak ez az egyetlen útja annak, hogy felemelkedjünk, hí­rnevünkhöz méltóan szerepeljünk.

— Mit csinál akkor, ha a korábbi időszak problémáival találja szembe magát?

— Nem vagyok szentimentális alkat. Nem érdekelnek a korábbi rangok, vélt vagy valós előjogok. Egy valami alapján döntök: ki mit nyújt! Aki kivonja imagát a munkából, vagy bomlasztani próbálja a közösséget, az nálam ne számí­tson kegyelemre.

— Végül milyen helyezést vár az új bajnoki évadban csapatától?

— Az előző esztendő hatodik helye nem méltó a Ferencvároshoz. Ha a játékosok azt nyújtják, amit tudnak, és hétről hétre tisztességesen készülnek, akkor akár dobogósok is lehetünk. Egyébként a bajnokságban mutatott eddigi formánk, és a lelkesedés jó jele annak, megértették a játékosok az új idők szavát, és nem beszéltem a levegőbe. Persze, még az elején vagyunk az útnak, amely oly sok mindent tartogathat még. Jót, s rosszat egyaránt.

Gyenes
(Magyar Újság, 1980.09.20.)