Nehéz volt megemészteni a keddi BL búcsút. Talán túl nagy volt az elvárás, talán azt hittük, hogy a sorsolás ismeretében tálcán kínálják fel nekünk a csoportkört. Nagyot koppantunk, szívünk, lelkünk fájt is rendesen, pedig tudhattuk volna előre, egy színt felett már nem elég a „megszokás”, a győzelemhez több kell, nem elég a zsúfolásig megtelt aréna, nem elég a magasabb TM érték, úgy kell a pályája lépni, hogy az első perctől kezdve fel akarjuk falni az ellenfelet. A „falást’ a azeri bajnok mutatta be, nekünk meg a szenvedés, számos kihagyott helyzet és a mérkőzés végi csalódás maradt. Persze nincs itt a világ vége, számomra mindig is az EL volt a mérce, úgy gondolom, a mai Ferencvárosnak ott a helye, a BL már más kávéház. Ott csak ajtónyitogató lehetsz, ahol ámulhatsz és bámulhatsz az oda belépőkön, akik le is ülhetnek az asztalhoz, rendelhetnek is egy habos kávét, melyhez még egy ropogós croiassont is adnak. Az ajtót nyitogatni és csak érezni a gőzölgő kávé illatát, nem egy hálás feladat, még akkor sem, ha nem minimálbér a fizetség. De lépjünk is tovább, a kávéház ajtaja bezárult, de egy kisvárosi, hangulatos, teraszos kávézó ajtaja még nyitva áll, oda nem kell ünnepi díszbe öltözni, a pincér sem tolja alád a széket, mégis élvezed, hogy ott lehetsz, mert olyanok vesznek körül akikkel pillanatok alatt tudsz kontaktust teremteni. Ehhez csütörtökön hazai pályán le kell gyűrni az ír csapatot, melyről írhatnánk, hogy szinte kötelező feladat, de maradjunk csak óvatos duhajok, mert az már tényleg „ciki” lenne, ha ebben a párharcban is alul maradnánk. Az óvatosság eddig is jellemző volt rám, minden Fradi meccs előtt a kisördög költözik belém. Ez tegnap este is így volt, azzal a különbséggel, hogy most egy jó nagy adag daccal is párosult. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →