Nem volt egyszerű feladat kikecmeregni a csütörtöki apátiából. Olvasgatva a különböző Fradi fórumokat szinte magamon éreztem azt a feszültséget és kí­nt amit a szurkolók kiadtak magukból a kiesés után. Forrtak az indulatok, repedeztek a szí­vek, voltak olyanok akik nyilvános kivégzéssel búcsúztak a megvásárolt bérletüktől, miközben minden játékos, edző és klubvezető hátára egy tarisznyát kötöttek, de már hamuba sült pogácsát sem csomagoltak, mert annyit sem érdemelnek. Ráadásul a fájdalmas és a kí­nos kiesés felerősí­tette a kint maradók hangját is, újra elérkezettnek látták a végső leszámolást és ha igazak a hí­rek, akkor még tüntetésre is készültek Kubatov Gábor háza elé. Tegnap délután tüntettem én is, de nem a szkenner és nem is az elnök ellen és főleg nem a Ferencváros ellen. Nem maradtam távol mint oly sokan (bár én sokkal kevesebb nézőre számí­tottam), de most kivételesen nem félórával a kezdés előtt foglaltam el a helyemet a lelátón, hanem közvetlenül a startpisztoly eldörrenése előtt. Nem akartam megnézni a bemelegí­tés, nem akartam a kissé hangos szpí­ker”utasí­tására” megtapsolni a játékosokat. Csak megjegyzem, hogy egyik barátom, aki közvetlenül mellettem ül, mindezek ellenére tartotta magát a hagyományaihoz és egy órával a kezdés előtt otthagyott minket az aulában és elfoglalta a helyét az arénában, mert számára ez már több évtizede hagyomány és szertartás is egyben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →