Voltak idők amikor a Fradi-MTK-t még nem örökrangadónak hívták, hanem derbinek. Voltak idők, amikor a történelem viharai közepette nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Pesttől távol is voltak “események”, elég ha csak nagypapám és barátja, Toni bácsi libás afférjaira gondolok, melyeket manapság már teljesen másképp értelmeznének a kizárólag bulvárra hajazó sajtótermékek. Ahogy Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre egymásnak feszülése, csipkelődő glosszái is egymás szeretetéről, tiszteletéről szóltak, igaz megspékelve zöld-fehér vagy kék-fehér győzelmi reményekkel. Ezekből mára nem sok maradt, a derbit is kisajátította magának a Fradi-Dózsa, az MTK elleni 120 éves közös múlt meg átalakult örökrangadónak, mely inkább csak tisztelet és szimbolika. Ezt akkor is leírtam volna, ha tegnap este a VAR “elnézi” Tokmac lesállását és érvényben marad Zachariassen gólja, amit Laidouni nagyszerű egyéni alakítása után született. Már az első visszajátszásnál látszott a les, mely egyből le is forrázta az örömünket, de akkor még hátra volt 10 perc és olyan nyomást helyeztünk az MTK kapujára, hogy a kék-fehérek már a hátsó felükön vették a levegőt és a kapujuk mögötti kőfalhoz imádkoztak, hogy óvják meg őket a góltól. De már a les befújása után éreztem, hogy kész, ennyi volt, nem lesz itt győzelem és vasárnap talán már megint nem mi fogjuk vezetni a tabellát. Hogy is jutottunk el idáig? Egy simának induló mérkőzésről miért hittük el közel 60 percig, hogy elegendő felmenni a pályára? Lassan és körülményesen szövögettük a támadásokat, bízva abban, hogy egyszer úgyis hibázni fog az ellenfél védelme. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →