Hosszú éveken át éltek egymás mellett. Közös volt az örömük, közös a bánatuk, egyformán osztoztak a nagy, fényes sikerekben és a kudarcokban egyaránt. Mindhárman nagy tudorai voltak mesterségüknek, együtt alkottak, mindannyian egyéniségüket, saját művészetüket, mondhatni zsenialitásukat vitték a műbe, adták a produktumhoz.

A hátvéd maga volt a megtestesült nyugalom, egyike azon kevés védőjátékosoknak, aki hí­ven a közmondáshoz, többet tett ésszel, mint erővel a játéktéren. Kivételes helyzetfelismerése és helyezkedése révén nem volt szüksége erőszakra, kí­méletlenségre ahhoz, hogy leszerelje ellenfelelt. Fegyvertára nem merült ki átlagon felüli védőmunkából, nem csupán elegáns labdaszerzései arattak osztatlan sikert, hanem előretörései és pompás lövései úgyszintén. Tőle legalább úgy tartottak a kapusok, mint bármelyik gólveszélyes csatártól. A középpályás mindig lángolt, lobogott, benne kimerí­thetetlen erő, dinamika, küzdőszellem lakozott. Sohasem fáradt, csüggedt, mindig képes volt megújhodni, lelkesedése, példája magával ragadta társalt. A csatár a klasszisok valamennyi tulajdonságával rendelkezett. Kiismerhetetlenül cselezett, szellemes, látványos, virtuóz játéka szemet gyönyörködtetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →