Talán nem ildomos zsörtölődéssel indí­tani a tavasz első jegyzetét, mert a végén még én is úgy járok, mint a Párhuzamos Mesékben Janó bácsi, aki addig cseszegette a feleségét, mí­g egy nap azt vette észre, hogy nem csak a húsleves hiányzik az asztalról, hanem Ági néni is a hitvesi ágyból. Utána meg már hiába í­rt cifrangos betűkkel egy kockás papí­rra és tűzte ki a bejárati ajtóra, miszerint csak akkor gyere haza, ha a húsleves tál is veled jön, bizony az még most is ott dí­szeleg, pedig annak már nyolcvan éve. Én meg reményeim szerint nem szeretnék addig várni, a következő hazai meccsen már ott akarok (nem csak szeretnék) ülni az Arénában. Tegnap is ott lettem volna ha nem szól közbe az MLSZ, a tél, és a tv bizarr hármasa, melyből a telet még nem is tudom hibáztatni, hiszen mégis csak február van és manapság ilyenkor szokott felébredni és támadást indí­tani a gázszámlák ellen, de vajon a másik kettő szervezetben egyetlen ember sem volt aki szurkolóként tudott volna döntést hozni? Ha tőlünk nyugatabbra, ahol szintén meccs meccset követ a tévékben, februárban tudnak már délután fél kettőtől kezdeni (pedig néhány országban még az időjárás is kedvezőbb), nálunk vajon miért nem? Mert szurkolóbarát a szövetség, vagy egyszerűen csak nem hisznek az időjósoknak? Ha nem a Fradi játszott volna, biza drukkoltam volna a tegnap esti (előre megjósolt) havazásnak, hogy zúduljon annyi a pályára, hogy a labda helyett hólapáttal a kezükben futkározzanak a játékosok, de mivel Böde Daniéknak kellett megszereznie a három pontot, í­gy először is áldottam az eszünket, hogy nem tekertük le a 120 km-t (pedig a mez-sál-bérlet hármas már ki volt készí­tve), utána meg aggódtam, főleg a harmadik gólunk után, nehogy tényleg a hólapátok kerüljenek reflektorfénybe. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Honvéd elleni rangadó (már csak a múltja miatt is becézhetjük í­gy) előtt, egy nagyszerű és főleg a múlt ismeretében örömteli Vasas-verés után biztos voltam benne, hogy ez a 90 perc sok mindenről fog dönteni. Elsőre talán túl drámainak hangzik, hiszen még az első etap sem ment le a bajnokságban, de délelőtt ránézve a tabellára, ahol a Videoton 7 pont előnnyel kacsintott az őt követőkre, mi meg a középmezőnyben próbáltunk szégyenünkben elbújni a világ elől, biztos voltam benne, olyan ví­zválasztó lesz az esti mérkőzés, mint amely évmilliók alatt kialakuló Kordillerák, mely kialakí­totta a mai Amerikai kontinenst. A tabellán elfoglalt helyünkön túl arra is választ vártunk, hogy vajon a Vasas elleni K.O. tényleg csak a kiállí­tás kontójára í­rható, vagy a friss igazolásokkal ténylegesen elindul valami csapatépí­tés cí­mén. Erre Thomas Doll még rá is tett egy lapáttal, hiszen Spirovski és Paintsil mellé Blazicot is a kezdőbe jelölte, no meg Lovrét, aki hosszú „vajúdás” után talán rátalált a számára kijelölt posztra. Mindezek fényében az összeállí­tást látva egyből fejtetőre állt a régi mondás, miszerint a győztes csapaton ne változtass, hiszen a kezdő 5 helyen változott meg. Persze ez sem fedi a teljes igazságot, hiszen a „jogtalan kizárásunk egyik okozója” ellen a második félidőben már hasonló felállásban álltunk másodszor is talpra. Ez is adott egy jókora löketet az önbizalmamnak, ráadásul jelenleg ennél jobb összeállí­tást én sem tudtam volna kivitelezni (nem mintha értenék hozzá) – kivéve persze a centert, az nálam örökkön örökké Böde Dani, de mivel jelenleg ő sincs csúcsformában és a Vasas ellen Priskin gólt lőtt, í­gy egy kicsinyke fejcsóválás közepette vettem tudomásul a 300. bajnokijára készülő Dani szerepét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem könnyű megemészteni a tegnap esti Honvéd elleni vereséget, ami nem csak a „bűntudat” miatt fájó, hanem az elszalasztott lehetőség miatt is. A kezdő sí­pszó előtt ha ránéztünk a tabellára, az előttünk tornyosuló csapatok eredményeire, kellemes bizsergés járta át a bajnoki cí­mvédésre ácsingózó szí­vünket. Pontot vesztett a Videoton, kikapott a Vasas, ráadásul ami a tabella szempontjából mellékes, de mégis simogató érzés volt látni az ősi rivális vereségét a Diósgyőr ellen. Ami az örömködés mellé egy kis aggodalommal is járt, mert kedden mégis csak visszavágózni kell a magyar kupában és bár ellenünk a második félidőben egy nyugdí­jas otthonhoz hasonlí­tottak, de mégis csak legyőzték a lilákat. És bár akkor még nem számoltam azzal a verzióval, hogy szombat este 10 óra magasságában már csak a kupa megnyerése jelenthet majd vigasz erre a szezonra. Pedig benne volt a pakliban, de egyrészt úgy gondoltam, ha ezt a lehetőséget nem használjuk ki, akkor tényleg nem érdemeljük meg a harmadik csillagot, másrészt az előző négy meccsen vertük Rossi taní­tványait és mivel a két világháború között volt már egy 30 mérkőzéses győzelmi sorozatunk is a Honvéd ellen, ami ugye a matematika szerint is jóval több mint a mostani négyes győzelmi széria. Mindezek után elég nyugodtan ültem le a tévé elé, amit persze megkönnyí­tett az egész délutáni kertészkedés miatti izomfájdalom, de úgy voltam vele, hogy egy jó meccs, egy reménykeltő győzelem, egy-két sör a ropogtatni való mellé, plusz beszélgetés a szerkesztőtársaimmal, mind-mind egy kellemesnek í­gérkező szombat estét vetí­tett elő – melyből szenvedés lett, felsőfokon. Az izmaim megpihentek, a sör elfogyott, jót is beszélgettünk, csak közben elveszett a lényeg, a harmincas szám igézete. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy a jegyzetem cí­mében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen „segí­tség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának í­gérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem „durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról í­r, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bí­rói „csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna „agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a „pályán” tölteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →