A csütörtöki fieszta után vissza kell zökkennünk a jelenbe. Az 5 éves nemzetközi kóma után teljesí­tettük azt, amit megkövetelt a „haza”. Innentől, bármennyire is fontos lenne a jó csoportkörös teljesí­tés, számomra első bajnokság, a bajnoki cí­m megvédése, hiszen enélkül jövőre sokkal, de sokkal nehezebb lenne lekopí­rozni az idei csoportkört. Ez meg akkor is igaz, ha papí­ron van két sorunk, de a hokiban is igaz, hogy általában az első sor hozza a gólokat, a második és főleg a harmadik meg megpróbálja védeni azt. Most nem akarok példálózni a múltheti felcsúti kisiklással, hiszen az ottani kisvasút még zötykölődik valahogy, de nekünk nagy pofon volt, amit csütörtök annullált ugyan, de sajnos a bajnoki táblázaton mégis csak ott éktelenkedik. Ráadásul a benzinkút, levetkőzve a vaduzi égési sérüléseket, sorra hozza meccseit, és futószalagon termeli a gólokat. A csoportkörös eufória mondathatja velünk, hogy nincs is gond, legyőzzük őket háromszor és helyreáll a világbéke, de tudjuk azt is, hogy ez sem olyan egyszerű mint az egyszeregy. Az is tény, hogy még 28 forduló (nekünk 30) még hátra van, de ősszel hat EL meccsünk lesz és megnézve a sorsolást, olyan „szerencsésen” jön ki, hogy utána mindig idegenbe megyünk, ami nekünk soha sem életbiztosí­tás. Ennyit a jósdai tevékenységről, zökkenjünk vissza a jelenbe. Vasárnap van, trópusi hőség, meccsnap egy olyan ellenfél ellen akit mostanság bucira vertünk (az utolsó négy meccsünk: 19-2), ezért rotálás ide vagy oda, nem okozhatott volna gondot a DVTK legyőzése. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vannak mérkőzések melyek soha nem törlődnek az emlékezetünkből. Nem tehetek róla, de közel harminc év távlatából is, ha a következő ellenfelünk a Diósgyőr, akaratlanul az 1992. júniusi fieszta ugrik be. Nem csak a fiatalságom (annyira azért már akkor sem voltam ifjonc) miatt, pedig minden ami manapság már fejcsóválást „ingerelne” a hatóságokból (talán már az idősödő énemből is), az megtörtént azon a felejthetetlen napon. És ha most a diósiak földjére látogattunk volna, minden bizonnyal néhány mondattal meg is emlékeznék arról a közel 20 óráról, mely úgy bebörtönözte magát az emlékeimben, mintha azok Alcatraz szigetén raboskodnának. Persze igazságtalan lennék, ha minden diósi emléket egyetlen meccshez kötnék, hiszen a közelmúltunkban is voltak olyan találkozók, melyek ha nem is költöznek el a „Sziklára”, de néhány napos előzetest nagyon is megérnek. Gondoljunk csak 2016 nyarára, benne egy féltucat, egy zseniális Dilaver bombagól, vagy az utolsó két hazai négyesre, Varga és Páncél Józsi duplája, mind-mind olyan emlékkép, melyeket ha felidézünk, jobb kedvvel indulunk szombat este a Groupama Aréna irányába. És ha jókedvünkben ezekhez még hozzátesszük a múltheti Felcsút elleni négyest, nem csak egy újabb gólparádé elevenedik meg lelki szemeink előtt, hanem egyből kapaszkodni kezdtünk az ég felé egy harmadik csillagé. Álom, álom, édes álom, szól a dal Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében, de mi nem álmokat akarunk kergetni, és nem is elrévedni a múlt emlékeiben, nekünk most a jelen számí­t, a győzelem, mely egy újabb lépést jelent a végső célunk felé. Ha anno a Via Appia Rómába vezetett, úgy a jelenben az Üllői út minden irányból egyetlen szám felé vezeti a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit. Még 11 útelágazás, melyből az elsőt, szombat este kellett teljesí­teni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy ókori görög filozófus közel 2500 éve már megfejtette a pénzérem „lélektanát”, miszerint minden éremnek két oldala van. Fej vagy í­rás. Minden dolognak van előnye és van hátránya. Jó és rossz, negatí­v és pozití­v oldala, de mi van akkor, ha az érmét hengernek tekintjük és kí­váncsiak vagyunk annak területére? Egyből előtűnik az érem harmadik oldala, mely összeköti a „fejet” és az „í­rást”, és bár keskeny és nem könnyű talpra állí­tani, de ha sikerül, talán megértjük, hogy nélküle pénzérménk sem lenne. Ebből a kissé erőltetett gondolatmenetből talán nem is olyan nehéz 2500 évet tovaszállni az időben és megérkezni a Diósgyőr felújí­tott stadionjába, főleg annak tudatában, hogy az a bizonyos harmadik oldal, tegnap estétől minden bizonnyal egyértelmű bizonyosságot nyert. Valószí­nűleg mindenki tudja mire gondolok, de mielőtt erről értekeznénk, egy kis múltidézéssel kell kezdenem. Most nem megyünk vissza oly távolba mint az érme vizsgálatánál, csupán 26 évet, mely az ember emlékezetében egy villanás, de ha Diósgyőr, akkor számomra és minden bizonnyal sokunk számára egyet jelent 1992. június 20.-val, amikor „azt beszélte már az egész város, bajnok lett a Ferencváros!”. Egy nap, egy mérkőzés mely örökre meghatározta a Ferencvároshoz való viszonyomat. Szombat reggel is ezzel az emlékképpel ébredtem, a kezdő sí­pszóig többször elém vetültek annak a csodálatos napnak a pillanatai. Amikor elfoglaltuk Miskolc belvárosát, mely órák alatt zöld-fehérbe öltözött, majd a stadion ütött-kopott lelátója mely majdnem leszakadt a harmincezer (!) néző súlyától, majd Wuko első gólja, majd Nyí­l „könyörgése”…a bajnoki menet Miskolcról a Szentélyig – lehet ezt feledni? És lehet nem gondolni rá, mikor a csapat ugyanitt lép pályára? Kellemes, nosztalgikus felvezetése volt a mérkőzésnek és sokáig el is feledtette velem azt, hogy a tudatunkban az éremnek csupán két oldala van. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leí­rni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. Írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki „avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szí­vmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű ví­z. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószí­nűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállí­tanánk a buszt, leszállí­tva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor í­gy működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket „zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami „forradalmi” hangulata lett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →