Kedd reggel arra ébredni, hogy ma bajnoki a táblázat utolsó helyezettje ellen lehetett volna felemelő érzés is. Végre egy könnyed 90 perc, mégis csak a tök utolsó látogat a már szinte bajnoknak tekinthető Fradihoz a Szentélybe. „Játszik a Fradi” – ötlött fel egyből bennem, mely nem a mérkőzésre utal, hanem azokra a pillanatokra, melyeket a még hűvös reggeli munkába menet közben lejátszottam a lelki szemeim előtt. Mert mégis csak bosszút kéne állni a januári fiaskón, mely nagy csúfságra véget vetett a 61 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozatunknak. Talán nem illő bosszút emlegetni, még sem tudom tagadni, eszembe jutottak Clint Eastewood „Harry” filmjeit, benne egy akkora Magnummal, hogy daru kellett ahhoz, hogy azt a legendás színész kezébe adják. Visszagondolva az akkori vereség nagyon rosszul esett, nagyszerű és emlékezetes ősz után jött a pofon, ráadásul az akkor még veszélyesnek gondolt Fehérvár hintett egy ötöst a Dózsának. Együtt egy kicsit meg is terhelte a tűrőképességünket. Mely eleve közelít a végpont felé, annyira várjuk már a szabadságot, mint anno az afrikai rabszolgák a felszabadítást. Belénk égett a bezártság komorsága, a tehetetlenség, az arcunkat eltakaró maszk élettelenné teszi az utcát, volt mikor a nagynénémet nem ismertem meg. Utálom ezt az állapotot, most még az sem érdekel, hogy talán valamivel finomabb jelzőt kéne használom. És ha már nem lehet egy hétvége alatt beoltani az országot, akkor legalább ha odaülünk a tévé elé, akkor a zöld-fehér mezben játszók legalább 90 perc erejéig hozzanak mosolyt az arcunkra. Nem 45, nem is 55, hanem 90 percen át. Túl nagy elvárás lenne? Tudom, ők is hasonló „elvonási” tünetekben szenvednek, de most önző vagyok, mert szurkolóként annál, amit kedd este produkált a csapat sokkal, de sokkal többet szeretnék látni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Nem csak az a nagy sportoló, aki nyerni tud, hanem az is, aki egy pofon után fel tud állni!” Az ország Egérkéjének gondolatával nyitni az év első fotelszurkolós jegyzetét alapból magyarázkodásnak, felmentésnek tűnik, pedig nem annak szántam. Megtehetném és a hivatkozási alapom – a tavalyi év – még itt van a szemünk előtt, annak minden örömteli pillanatával. Struccként homokba is dughatnám a fejem, nagyon egyszerű megoldásként ki is hagyhattam volna a mai jegyzetem (tegnap este fel is merült bennem), utólag hivatkozhattam volna Csehovra, aki szerint a hallgatás néha nagyobb büntetés mint a szidalmazó szavak özöne, mégsem teszem. Természetesen szidalmazni nem fogok, egyrészt mert erre a Fradival kapcsolatban soha nem szoktam, másrészt inkább magyarázatokat próbálók keresgélni a bajnokság első vereségére, mely ráadásul megszakított egy hosszú hazai veretlenségi sorozatot. Az utóbbi nem nagyon izgat, nem vagyok egy számoló művész, ennél vannak sokkal fontosabb mutatók is (a lelkünknek azért jól esett az egyre növekvő szám), másrészt a sorozatokat azért találták ki, hogy egyszer csak véget érjenek. Persze szeretjük a happy endeket, és sok verzió átfutott az agyunkon, de az biztosan nem, hogy a sorozat végét egy olyan csapat ellen szenvedjük el, akit még álmunkban, mankóra támaszkodva is verni kellett volna. Nem csak a tabella miatt (az első játszott az utolsóval), hanem a 90 perc összképe alapján is. Ez még akkor is igaz, ha tegnap este nagyon rosszul játszottunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Bármennyire is fájdalmas volt a szerdai Barcelona elleni csoportkörös mérkőzésünk, az élet megy tovább, a remízben már másnap reggel csinosították, felfűtötték a gőzöst, mely nem Kanizsára, hanem Diósgyőr felé vette az irányt. Túl sokat nem akarok foglalkozni a Barcával, az első félidő kissé megalázó teljesítményével, hiszen a szív hiába reménykedek valami csodában, erre a tények ismeretében (melyek néha nagyon makacsul tudnak viselkedni) nem volt egy szemernyi esélyünk sem. Nem is a háromgólos vereség volt keserű, az simán benne volt a pakliban, hanem az első 45 perc arcon ütött valósága. Ettől még nem dőlt össze a világ, csak kaptunk egy kis orrpöcköt, mely sajgott egy kicsit, de túl sokat nem foglalkozhattunk a fájdalommal hiszen az ünnepekig még van dolgunk bőven. Egy gyors púderezés, néhány órás pihenő, rend a lelkekben és a szívekben, menni kell tovább. Először is a remízben vár minket a diósgyőri gőzös, majd irány Kijev, zárásként még három bajnoki (ha jól számoltam) és csak utána lehet meggyújtani a karácsonyi égőket. Melyek függetlenül az előttünk álló feladatokból (főleg a Kijevitől) gyönyörűen ékesíti be az ünnep varázslatos hangulatát még akkor is, ha ezt az idén várhatóan a covid nyomása miatt csendben, „magányosan” kell megtennünk. De most ne elmélkedjünk és főleg ne értékeljünk még, hiszen a gőzös már pöfög, gyerünk gyerekek, szálljunk fel és irányozzuk magunkat Diósgyőr felé. Ahol már nagyon várják a Fradit, Feczkó kartárs odáig ment a várakozásban, hogy a kötelezően lenyomott dicséret mellé az álmait is kitette az asztalra, miszerint „mi legyünk a következő csapat, amelyik megismétli a Barcelona teljesítményét.” Az év aranyköpésének is beillő mondat valószínűleg csak kicsúszott a száján, mely legfeljebb Münchhausen tetszését nyerte el, a báró örök álmát aludva is felpillantott és csettintett az ujjával egyet, megállapítva, hogy még sem élt hiába. Vannak még lelkes követői a nagyvilágban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Réges-rég, amikor még az „Aranylábú gyerekek” (a fiatalabbak kedvéért a 60-as évek eleje-közepe) kergették őrületbe az ellenfeleket, nagymamám olyan zseniális, hajtogatott diós kelt tésztákat sütött a kemencében, hogy arról ódákat lehetett zengeni. Titkos recept volt a diós töltelék, a nagyi mindig csak annyit árult el, hogy kell hozzá egy csipetnyi „cimöt”. Jókat mosolygott közben, mi meg már előre beosztottuk a tepsiben sülő finomságokat, kinek mennyi jut, tudva, hogy mennyei az étel, melyből a tálalás után egyetlen darab sem fog maradni. A réges-rég Fradi történelem is ismer számos diós süteményt, akik ellen mindig kellemes volt pályára lépni, akik ellen többször kiszakadt a gólzsák, szórakoztatva játékost, edzőt és természetesen a közönséget. Mert hát előadás nincs néző nélkül, gól nincs taps és ölelés nélkül, ahogy nagymamám diós buktája sem létezhetett „cimöt” nélkül. Tegnap késő este már ha korlátozott körülmények között is, de végre a „papírmasék” mellé már valódi szurkolók is ülhettek, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a labdarúgás valódi lényéhez. Bár mi is szerettünk volna ott lenni, de egyrészt nekem egy kissé idegen és főleg túl katonás a rend, ami egy szintig érthető, de továbbra is túlságosan művi. Ehhez jött még a 65+ „kitiltása”, és bár a csipet-csapatunk mindegyik tagja túl van a hatodik ikszen, de a pluszt csak egy társunk haladja meg, aki bár bérletes és jött is volna, de számára zárva maradt a kapu. Így maradt a szolidaritás és a tévé. Ismerve a szurkolók számát, elég sokan gondolhatták úgy, hogy ez a megoldás nagyon erőltetett (fő a biztonság, meg is értem), nem beszélve a szuper időpontról, mely a vidéki szurkolókat eleve maradásra késztette. Pedig jó lett volna újra elfoglalni a helyünket a lelátón, hiszen olyan „sütemény” érkezett az Üllői útra, mely diós, és kedvelt is. Nem csak 1992. június 20-a miatt, az egészen más történet, ráadásul ott Miskolcot és a bajnoki címet „foglaltuk” el, hanem az elmúlt időszakok eredményei miatt. Mintha nagymamám diós buktája került volna az asztalra, melyről már a sütés előtt tudtuk, úgy fog eltűnni a tálcáról, hogy közben folyamatosan mosoly ül az arcunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Eredményes, fárasztó, szenvedélyes évet zárunk. A magyar nyelv bőségesen rendelkezik jelzőkkel, több sort is tele tudnék í­rni velük mely mind-mind igaz lenne az eltelt hat hónapra. Voltunk Moszkvában, Barcelonában, a Balkánon és fél Magyarországot is körbe jártuk. Több ezer kilométer, ami nem csak a közlekedési eszközöket terhelte meg, hanem a játékosokat és a szurkolókat is. De megérte. Nagyon is megérte, mert a sok jelző helyett talán egyetlen szó is elég arra, amit július 10-től december 15-ig átéltük: sikeres. Ezt nem kell fokozni, a számok, az eredmények magukért beszélnek. 15 bajnoki forduló, 14 nemzetközi kupamérkőzés és 3 Magyar Kupa találkozó. A felkészülés során és a válogatott szünetekben voltak még felkészülési mérkőzések is, de azokat már „fölösleges” számolgatni, hiszen a lényeg mégis a nemzetközi szereplésen és a bajnokságon volt. Emlí­thetném még a Magyar Kupát is (mely az egyetlen kellemetlen emlék), de az az összképen már nem nagyon változtat. Csúnya szóval „elengedtük” ezt a sorozatot, ősszel elég volt a kettős terhelés, bár egy Békéscsabát még félálomban is verni kellett volna. Nehezebb lett volna „elengedni” ha nem sikerül a csoportkör és ha nem vezetnénk magabiztosan a bajnokságot. De í­gy csak egy legyintés (annál azért egy kicsivel több), de amit mellé a mérlegre fel tudunk pakolni, az bizony mindent überel, attól az inga akkorát leng, hogy át kell gondolni és főleg számolni a nehézségi erő hatását. Arra meg végképp nem vállalkoznék, egyrészt mert annak idején hiányoztam a fizika órákról, másrészt az eredmények sokkal többet mondanak a képleteknél. Csoportkör – ahol az utolsó meccsen egy kis szerencsével és egy jobb bí­rói szemüveggel akár tovább is juthattunk volna, bár ennek elemzésére sokkal több időt kéne fordí­tani. Rágódni sem szabad sokat, mert az elején már azt is „ajándéknak” tekintettük, ha hosszú évek után kijutunk Európába. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →