A kétely egész héten ott motoszkált bennem. Nem akart távozni, nem akart egy mosoly kí­séretében elbúcsúzni, megveregetni a vállam, „nem kell itt a hiszti, volt egy rossz meccsetek és kész, a nagyokkal is előszokott fordulni”. Napról napra csak marta a gyomrom, a fekélyem meg újra orvosért kiáltott. Kit érdekelnek a nagyok, azok csak „gyötrődjenek” a BL négyesében (azért a Pool játéka „pestiesen” mondva, nem volt semmi), és mivel a magyar focit már évek óta beárazták, nekünk itthon van dolgunk, nekünk a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk” jutott. Ezért volt nehéz elviselni a múltheti teljesí­tményt, a kilátástalan, ötlettelen játékot, melyre csak gyógytapasz volt az utolsó pillanatban megmentett pontocska. Próbáltam elhessegetni minden fajta csalódottságot és keserűséget, de a kétely még sem akart távozni. Vajon a Haladás ellen fordul a kocka? Vajon összekapjuk magunkat és nem hagyjuk, hogy a hetekkel ezelőtt beharangozott „bajnoki döntőre” (kimondottan utálom ezt a titulust) már egy kivéreztetett csapatként érkezzünk meg Felcsútra? Vagy tényleg csak kisiklás volt a múltheti téblábolás és simán lefocizzuk a stadionavató emlékébe kapaszkodó vasi gárdát? A válasz elég bonyolultra sikeredett és még az elején kibököm, hogy a „nehezen, de biztosan” cí­m nem egy új celeb műsor kissé túlárazott reklámja, ezért talán nem kell egyből a magyar nyelv professzorait tetemre hí­vni és főleg (talán) nem szükséges engem a dilidoki dí­ványára fektetni. „Vallok” én magamtól is, és ha nem látok meg a meccs végén két számpárost (24-8, 15-4), akkor valószí­nűleg másképpen ébredek és a lefújás utáni „kibrusztoltuk” jelzőt választom, mely talán jobban idomul a látottakhoz…vagy mégsem? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Megérdemeltük. Ha tegnap este valami véletlen folytán a Groupama Aréna lelátóján ülök a barátaimmal, valószí­nűleg (sőt biztos), a „hú” szócskát más, egy ősrégi mesterség váltotta volna fel, de vasárnap reggel, egy aránylag pihentető alvás után és főleg labdarúgásunk dicsőséges történetét feldolgozó oldalunkon, mégis csak disztingválnom kell magam. Pedig még fortyog bennem a méreg és ha én is tagja lennék a hamarosan induló, újabb celebes agymosásnak (benne Kabáttal – nem a ruhadarabbal, a lilával) most jó hangosan felkiáltanék, hogy az elérjen az Üllői út 129-ig: szurkoló vagyok, ments ki innen! Ne kelljen tovább szenvednem, mert amit mostanság művelünk foci cí­mén, az minden, csak nem szurkoló-barát. Még akkor sem, ha ezzel az alibi-focival sorra gyűjtögettük a három pontokat és mivel a Videoton is imádja eltékozolni a meccseit, volt olyan perc, amikor a tabella élén álltunk úgy, hogy tudtuk, december 2-án hozzánk jönnek és ha győzünk (mert miért is ne győznénk – legfeljebb szenvedve), a Télapótól már három csillagot kérünk karácsonyra. Mint „szemfedős” szurkoló én is beleestem ebbe a kátyúba (a levelet már el is küldtem a fehér szakállásnak), bár láttam és helyenként meg is í­rtam a csapat semmilyen játékáról a véleményem, de mivel meg volt három pont: puff neki, régen is volt mikor szenvedve győztünk, volt mikor Dalnoki Jenő rárúgta az öltözőre az ajtót és Lakat Károly is tartott néhány „meetinget”, ha Albert Flóri keze túl sokat pihent a derekán. Mielőtt most bárki orvoshoz szaladna segí­tségért, mert a fotelszurkoló megörült egy kicsit (tegnap azért közel voltam hozzá), az előbbi okfejtés csak egy olcsó hasonlat volt, melyeket a politikusok szoktak mondani, amit a választó elhisz, de most a Fradiról van szó, ezért a kezem inkább kihúzom a biliből, ha már a csapat tegnap este rám csapta az ajtót. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Csütörtök reggel miközben a pékárukat rakosgattam a kosaramba egy gyerekkori ismerősöm elővette mélységi tartalékát és a lehető leggúnyosabb hangon szólt hozzám: – Szombaton legalább egy világsztár is fellép a stadionotokban…ja, és még nézők is lesznek – jót vigyorgott a mondókáján, köszönni is elfelejtett, melytől felbuzdulva nekem sem jött ki a számon egy – Üdv, de régen láttalak, hanem lányos zavaromban egyből vissza is támadtam: – Te tudod, hogy ki az a Robbie Williams? Melyik csapatban játszik? – jobb nem jutott eszembe, a cél érdekében még a tudatlanságomat is beáldoztam, melytől nem vártam csodát, de reménykedtem abban, hogy továbbra sem tartozik a foci nagy szerelmesének, í­gy talán nem tud a számunkra oly sok keserűséget okozó napról, amikor is rendszerint „csütörtököt mondunk”. Nem hiszek a babonában, de mikor értesültem róla, hogy a Haladás ellen nem szombaton játszunk, a második gondolatom az volt, hogy miért pont csütörtökön? Ezen a napon sajnos mi a gólöröm helyett csak beragadt ravasz „csittegő” hangját hallottuk – tömören fogalmazva csütörtököt mondtunk (eredetileg az ismert mondás is a régi lőfegyverek csattanását jelölték, ha nem sültek el megfelelően). Az első gondolatomat inkább nem is idézem fel, őszintén egy kicsit rossz néven vettem, hogy Robbie miatt (aki ráadásul nagy focirajongó is) nem tudtam élőben megnézni a meccset. Ez még akkor is í­gy van, ha a Paks elleni mérkőzés után voltak pillanatok, amikor már bérletvágó ollót láttam a kezeim között. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nagyon kedvelem a magyar labdarúgás mókuskerekén ücsörgő megmondó embereket, akiket a szurkolók nagyon találóan csak „szagértőknek” neveznek. Ők azok, akik minden forduló előtt és utána mosolyt csalnak az arcunkra még akkor is, ha nekünk éppenséggel nincs hangulatunk jókedvet játszani. Szombat délelőtt amikor „összefutottam” egy volt lila mester előzetes kalkulációjával, majd lefordultam a székről. Az még OK, hogy az újpesti gyökerek miatt nem nagyon kedveli amikor az Üllői úti fák az égig nőnek, de annyit talán kéne tudnia saját múltjából is, hogy igenis, egy újpesti győzelem, még ha nyögve-nyelősre is sikerekedett, nem csak a szurkolókat repí­ti az égig, hanem a játékosoknak is ad olyan plusz töltetet, hogy azzal néhány fordulót biztosan át lehet vészelni. Várhidi döntetlent vizionált, amit Laudetur barátommal a meccsre tartva harsány kacagással konstatáltunk, majd előre véve szokásos Fradista optimizmusunkat, egy bizonyos gólzsák kiszakadásában reménykedtünk. Melynek már éppen ideje lett volna, hiszen az még ügyes cselekedett volt, hogy az eddigi három fordulót lehoztuk kapott gól nélkül, de az egyetlen árvácska gól ami a lilák kapujába landolt, nem kerül aranybetűvel a történelem könyvekbe. Pedig az a bizonyos könyv már egy ideje nyitva állt, és várt egy gólt, nem törődve azzal, hogy az csak éppen átgurul a gólvonalon, vagy bombaként robban a bal felső sarokba, a lényeg a gólszerző személye: Böde Dánielé, aki tegnap megduplázta a jövőbeli emlékezést, hiszen nem csak a 100. gólját szerezte dí­jmérkőzésen, hanem egy olyan parádés szóló után pókhálózta ki a mackónadrág bal felső csücskét, hogy ezzel méltán lehet tagja a legeredményesebb Fradi játékosok dicsőségtáblájának. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Magyar Labdarúgó Szövetség és a „királyi” tévék (lassan már megszámolni sem lehet annyi van belőlük, de egyik sem „királyi”) ismét hitet tettek a bajnoki mérkőzések láthatósága érdekében. A szombati hat bajnokiból a minden bizonnyal nézőcsúcsot hozó Gyirmót-Mezőkövesd és a egy fokkal feszültebbnek mondható DVTK-Videoton összecsapást tűzték a tévé képernyőjére, miközben a Bozsik-stadionban egy „ősi” rangadót játszottak és természetesen ott van még a Fradi meccse is, amit valószí­nűleg sokkal többen néznének mint az egész NB I-t összeadva, de mivel a tévének teljesen mindegy a nézettség (bár egy-egy válogatott és derbi után imádnak dicsekedni vele), í­gy ismét száműzve lettünk a képernyőről. Mivel nem először fordult már elő és az előrejelzések nem csak a tél közeledtével riogatnak, hanem újabb Fradi-meccs „képtelenségével”, í­gy már meg sem kéne lepődni. Attól még háboroghatok, és fogok is minden alkalommal, mert ettől tényleg eldurran az agyam. Lassan van egy tucat állami csatorna, hozzá szintén egy tucat „vajnavizió”, ahol inkább angol bajnokit adnak mint magyar mérkőzést, ráadásul az újonc rangadóval egyidőben a Manchester City-Everton megy – vajon ki az a elvetemült tévénéző aki ilyen összehasonlí­tásban az M4-re kapcsol? És akkor még nem beszéltünk a többi (nem állami befolyású) sporttévéről, melyek szintén konkurenciát jelentenek. Sport 1: Veszprém BL-kézimeccs, Sport 2: spanyol bajnoki Atlético Madriddal. Ezzel szemben áll egy DVTK-Videoton, ahol azon kí­vül, hogy mikor rúgják ki Horváth Ferit, vagy mikor táltosodnak meg a borsodiak (szerencsére ez következett be) más tétje nem nagyon van. Nézője sem lesz a képernyőkön keresztül, de ez valójában senkit sem érdekel. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →