Egy sablonos mondattal kezdeni a mai jegyzetet, nem biztos, hogy szerencsés választás. Mégis úgy indí­tok, mert mikor leültem a tévé elé (sajnos ma az a ritka kivétel jött össze, hogy a hazai meccset „fotelból” vagyok kénytelen nézni) ez a már sokszor lejáratott mondat ötlött fel: a derbi győzelme csak akkor ér valamit, ha a Puskás ellen behúzzuk a három pontot. De mielőtt elmélyedtem volna ebbe a valójában semmit sem mondó mondatban, egy villanás alatt beugrott az őszi, székesfehérvári mérkőzés. Nem az 1:3 és nem Besic kiállí­tása valamint Jenner kapufái, hanem egy csupaszí­v játékos, egy remek ember tragédiája, aki a derbin még együtt harcolt és örült a győzelemnek, majd néhány nap múlva már az életéért küzdöttek. Szinte fizikai fájdalmat okozott az emlék, és bár kéretlenül tört rám, de tudtam, hogy ezt az emléket soha nem fogom kitörölni. Egyrészt Akeem miatt, másrészt Ricardo Moniz és a csapat miatt, hiszen a fél évvel ezelőtti történések vezettek vezetőedzőnk távozásához. Az előbbiek fényében már nem is tetszett annyira semmitmondónak az elején megfogalmazott mondat. Természetesen azzal a kiegészí­téssel, hogy a derbin aratott győzelem értéke mindig is örök, ezért nem szükséges azt megerősí­teni, de Akeem emléke előtt egyszerűen kötelező volt nyernünk a Puskás Akadémia ellen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →