„A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, hogy azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.” – Kossuth Lajos örök érvényű gondolata március 15-én a jelenben is elgondolkoztat minket. Vajon milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennünk 1848 idusa? A tavaszt, a téli kábulatból való ébredést? Az erőt, a tenni akarást? A hétköznapokban igen, de március 15-én többet is jelent. Felidézi az önfeláldozást, az áldozatkészséget, a piros-fehér-zöld színeknek az összetartó erejét. 1848 márciusa felidézi bennünk a szabadság érzését, mely Kossuth szavaival soha nem múlik el, mégis vannak időszakok, amikor belerokkanunk a keresésébe. A jelenünk ilyen. Ahelyett, hogy kitűznénk a kokárdát, elmennénk a településeket tartandó megemlékezésekre, a szabadságharc hőseinket emlékére elhelyeznénk a megemlékezés virágait és egy főhajtással tisztelegnénk azon emberek előtt, akik megtanították nekünk a szabadság érzését, a haza szeretetét, otthon vagyunk korlátozva, bezárva. Ez természetesen nem hasonlít a 173 évvel ezelőtti függetlenségi törekvésekhez, a jelenünket továbbra is pandémia börtönében éljük, nekünk a szabadság iránti igény most mást jelent mint a márciusi ifjaknak. Mégis, mikor reggel felébredtem óhatatlanul kapcsoltam össze Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi pesti „srác” szabadság utáni vágyát a jelenünkkel. Akkor Táncsics Mihály kiszabadítására gyülekeztek a Múzeum téren, a jelenben magunkat szeretnénk szabaddá tenni, minket kéne kiszabadítani a börtönünkből. Abból a börtönből amit tegnap délután is éreztem a Paks elleni győztes mérkőzés közben. Hiányzott a lelátó, az agora hangulata, a közös ünneplés, amikor a Fradi himnusz olyan erővel tölti be az Üllői út környékét, mint anno Petőfi 12 pontja a Nemzeti Múzeumnál. Sajnos ez továbbra is csak álom, amit egyre nehezebb elviselni, úgy végigélni a jelenlegi bajnokságot, hogy egyetlen mérkőzésen sem lehetsz ott a lelátón, egyre frusztráltabbá tesz. És bár a bezártság közepette kellemes élmény volt végignézni a Paks elleni 90 percet, benne egy újabb ötössel, még sem tudta feledtetni a közös öröm élményét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nehezemre esik, de Danival kell kezdenem. Számomra továbbra is ő az elmúlt évek legjobb Fradi csatára, szimbólum volt éveken át a góljaival, a mentalitásával, a 100 kiló vagyok… kijelentéseivel, de tegnap este számomra túllépett egy határt. Frusztrált volt már az egész 90 perc alatt, Frimpongba annyiszor rúgott bele ahányszor csak találkoztak, Abraham „jószerencséje” abban nyilvánult meg, hogy Dani csak ritkán került kapcsolatba a labdával, így megúszta komolyabb sérülés nélkül, bár volt olyan talpalása amikor csóváltam a fejem, de mikor a védőnk egyik alkalommal úgy szerelte le becsúszva, hogy mindkét lábát használva csente el Danitól a labdát, inkább mosoly ült az arcomon. Ami le is fagyott a mérkőzés utáni nyilatkozatától. Megértem a helyzetüket és voltak is olyan pillanatok a halasztási kérelmük után, amikor én is amellett voltam, hogy talán mégsem kéne pályára lépni, de „lehiggadva” már tudtam, egyszerűen nem volt más választásunk. Zsúfolt a program, szinte az egész csapat válogatott, így a „szünetbeli” pótlás kilőve, plusz szerdán fontos mérkőzés vár a csapatra és reményeink szerint az ősz megint csoportkört hoz. Ilyen flúgos futam közepette, egy nappal a mérkőzés előtt halasztást kérni a paksiaktól…hát, ez inkább volt elterelés, mint valós igény. Egy dolgot ne felejtsünk el, az MLSZ szabályzata értelmében minden csapat vírusfertőzés miatt egy alkalommal kérhet halasztást. Erről is lehetne értekezni, meg az egész bajnoki lebonyolításról a jelenleg vírusveszélyes helyzetben (ezzel is akartam kezdeni a jegyzetet, de Dani „közbeszólt”), de a lényeg az, hogy a paksiak már másfél hete tudják, hogy baj van, de a titkolódzáson túl mást nem lehetett hallani tőlük. Ha józanul átgondolják, akkor fertőzés okozta karantént nem a Fradi ellen használják fel, hanem valamelyik soron következő, számukra pontszerzési eséllyel kecsegtető mérkőzés előtt. De ők inkább húszra húztak még egy lapot, majd mikor a Fradi nemmel válaszolt durcásan huzigálni kezdték a szakállukat. Dani erre tett rá egy lapáttal a mérkőzés végén. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy a lefújás pillanatában dühös voltam és értetlenül próbáltam visszatekerni az utolsó 6 perc történetét, olyan túl nagy traumát nem okozott az, hogy ajándékoztunk egy pontot a paksi alakulatnak és elvettünk saját magunktól kettőt. Pedig nagyon nem lett volna mindegy, hogy 9 vagy 11 pont az előnyünk. Talán a végső célunkat nem nagyon befolyásolja, de az a bizonyos kisördög azért ott motoszkál bennem. Van még hátra öt forduló, benne négy nehézkesnek is minősíthető mérkőzéssel és őszintén nem volt betervezve egy esetleges kis feszültség a végén. A pontvesztés mellett ami még zavar egy kicsit (talán nagyon is), a miként. Soma kiválása után hogy a fenében tudtunk úgy összeomlani 10 perc alatt, hogy egy totál padlón fekvő ellenfél kettőt be tud rámolni a hosszabbítás 6 percében? Mert előzménye az nem volt. 90 percig, még ha nyögvenyelősen is, de az történt a pályán amit mi akartunk. A végén meg olyan ijedt nyusziként futkároztunk a pályán, hogy rossz volt nézni. Most persze felhozhatnám mentségként, hogy 2-0 után jöttek a cserék futószalagon és megbomlott a hadrend, nem volt olyan aki megtudta volna tartani a labdát, de ezt az indokot inkább a kukába dobom, mert a „helyettesek” is sokkal jobb játékosok annál, hogy ne tudjanak 6 percig gurigázni úgy, hogy az ellenfél csak szemmel kövesse a labdát. Tudom, a büntető zavaró tényező lehetett, nem is tudom, miért fújta be a bíró, de ez mellékes, erre nem foghajuk a 96. percben történteket. Az meg egészen szürreális volt, ahogy a szépítő gól után varázsütésre megváltozott a játék képe. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nagyszerű évet hagytunk magunk mögött. Tavasszal bajnoki cí­met ünnepeltünk, felvarrtuk a harmadik csillagot, ősszel meg egy hosszú és mély alvás után – ami még a medvéket is megviselte volna -, jött az európai kupakaland, a csoportkörbe jutás, bravúros szerepléssel spékelve. Az már csak hab volt a tortán (szeretjük az édességet!), hogy a kettős terhelés ellenére az őszi szezon végén négy (+ három) pontos előnnyel vezettük a bajnokságot. 120 éves labdarúgásunkban számos legendás időszakra tudunk emlékezni. Bár a számok lehetővé tennék, egy pillanatra sem akarom összehasonlí­tani és rangsort állí­tani a múlt eredményeiből, hiszen a számok mögött a történelem lapul, amit visszafele soha nem lehet olvasni. Mégis a 2019/20-s bajnoki szezon „tavaszi” (hol van már a tavalyi hó?) kezdése előtt egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy vajon a „Rebrov-alakulatnak” a teljesí­tménye melyik időszakhoz közelí­t leginkább. Hatvanon túl elég sok ví­z folyt le a Dunán, 25 évet visszamenni az időben egy csettintés csupán és ahhoz még néhány Memoril tablettát sem kell bekapnom, hogy felidézzem az 1994-1996 közötti időszakot, a két bajnoki cí­met és a BL- csoportkört. Miközben egy kicsit elidőzöm az „égig érő Üllői fákon” ücsörögve, eljátszom azzal a gondolattal, hogy vajon 2020 tavaszán a számok szintjén utoléri-e a Rebrov-csapat a Novák Dezső irányí­tott BL-csapat eredményességét? Ahhoz talán nem is kell túl sokat aludnunk, a korai kezdés miatt május közepén már zárul is a bajnokság. A terv és a cél elég egyértelmű: meg kell védeni a bajnoki cí­münket. A csapat összeállt, a „konkurenciaharc” és főleg a nagyobb variációs lehetőségek az új igazolásokkal bővültek, í­gy hiába támadott a januári hideg, szombat délután két óra magasságában már elég sokan voltunk az aréna agorájában, ahol nem csak azt döntöttük el pillanatok alatt, hogy nagyon hideg a sör, hanem azt is, hogy ha a csapat 4-5 góllal vezet, akkor a „csak a szépre emlékezem-re” való tekintettel még Böde Daninak is engedünk egy gólt lőni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →