Nagyszerű évet hagytunk magunk mögött. Tavasszal bajnoki cí­met ünnepeltünk, felvarrtuk a harmadik csillagot, ősszel meg egy hosszú és mély alvás után – ami még a medvéket is megviselte volna -, jött az európai kupakaland, a csoportkörbe jutás, bravúros szerepléssel spékelve. Az már csak hab volt a tortán (szeretjük az édességet!), hogy a kettős terhelés ellenére az őszi szezon végén négy (+ három) pontos előnnyel vezettük a bajnokságot. 120 éves labdarúgásunkban számos legendás időszakra tudunk emlékezni. Bár a számok lehetővé tennék, egy pillanatra sem akarom összehasonlí­tani és rangsort állí­tani a múlt eredményeiből, hiszen a számok mögött a történelem lapul, amit visszafele soha nem lehet olvasni. Mégis a 2019/20-s bajnoki szezon „tavaszi” (hol van már a tavalyi hó?) kezdése előtt egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy vajon a „Rebrov-alakulatnak” a teljesí­tménye melyik időszakhoz közelí­t leginkább. Hatvanon túl elég sok ví­z folyt le a Dunán, 25 évet visszamenni az időben egy csettintés csupán és ahhoz még néhány Memoril tablettát sem kell bekapnom, hogy felidézzem az 1994-1996 közötti időszakot, a két bajnoki cí­met és a BL- csoportkört. Miközben egy kicsit elidőzöm az „égig érő Üllői fákon” ücsörögve, eljátszom azzal a gondolattal, hogy vajon 2020 tavaszán a számok szintjén utoléri-e a Rebrov-csapat a Novák Dezső irányí­tott BL-csapat eredményességét? Ahhoz talán nem is kell túl sokat aludnunk, a korai kezdés miatt május közepén már zárul is a bajnokság. A terv és a cél elég egyértelmű: meg kell védeni a bajnoki cí­münket. A csapat összeállt, a „konkurenciaharc” és főleg a nagyobb variációs lehetőségek az új igazolásokkal bővültek, í­gy hiába támadott a januári hideg, szombat délután két óra magasságában már elég sokan voltunk az aréna agorájában, ahol nem csak azt döntöttük el pillanatok alatt, hogy nagyon hideg a sör, hanem azt is, hogy ha a csapat 4-5 góllal vezet, akkor a „csak a szépre emlékezem-re” való tekintettel még Böde Daninak is engedünk egy gólt lőni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Az utóbbi években, főleg a „kitenyésztett” zenei sztárocskák világában, egy koncertnek nevezett hakniparádén, aki úgynevezett fél playbacket ad elő, azt már valamilyen zenei dí­jra felterjesztik. Nincs sok gond, elő kell venni a jó öreg Tesla magnót (abból is az orsósat, az idősebbek még emlékeznek rá), hozzá egy triódás, csöves erősí­tőt, abból is lehetőleg a nagy behemót Conracodot, mely cipeléséhez legalább két marcona legény is kellett annak idején, össze kell dugni őket, kézbe venni a mikrofont és indulhat a hakni. Ehhez nem kell hangmérnök, itt nem kell behangolni a zongorát, nem kell megkeresni a megfelelő basszust a gitáron, csak tövig kell tekerni a hangerőt és indulhat a buli. Itt nincs varázslat, nincsenek tiszta hangok, itt nincs improvizáció, csak dübörgés és hangzavar. Ez nem a zenekedvelők műfaja, ez csak arra jó, hogy félig bódult állapotban, kezünket a magasba emelve csápoljunk. Tegnap este az első félidő harmincadik percéig kb. ezt éreztem a Paks elleni meccsünket nézve. Tí­z perc sem telt el és már újabb sör landolt a hűtőből, szerkesztőtársaimmal közösen szenvedve néztük egy hangmérnök nélküli előadást, ha nem „szkájpolunk”, talán el is bóbiskolok. Csápolni végképp nem volt kedvem, de kitartottunk, mert bí­ztunk benne, hogy a az előadás közepén mégis csak sutba dobják a jó öreg Conracodot, és ha nem is egy Loreena McKennitt koncertet élvezhetünk, de legalább igazi hangszeren folytatódik az előadás. Nem is kellett csalódnunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A szerdai kupafiaskó után nem csak a lelkeket kellett ápolni, hanem Dr. Sova csapatát is újra életre kellett hí­vni a „város szélén”, hiszen annyi sérültünk volt, hogy a Fradi betegszobájának ajtaján ott virí­tott a megtelt tábla. Sokan már Ross dokinak is fogalmazták a levelet, mégis csak a „vészhelyzet” van, szombaton meccs, valahogy össze kell foltozni 11 játékost és bár ő gyerekorvos volt, de ott van Benton doki, aki szinte mindenkit talpra tudott állani. Szükség is volt rá, hiszen a Paksot joggal nevezhetjük mumusnak, a 11 Szentélybeli meccsünkből csak hármat nyertünk meg, Csertői csapata annyi borsot tört már az orrunk alá, hogy a trópusi országokban már aggódtak a csökkenő export miatt. Ezen meg változtatni kellett, mert bár mi is imádjuk a fűszeres ételeket, de szombat délután sutba kellett vágnunk a paksi borsot, a szerdai kupafiaskó emlékét, ki kellett zárnunk minden ránk nehezedő terhet. Csak a győzelem számí­t, mert ha hiszel a győzelemben, a győzelem is hinni fog benned (Coelho). A lelátó „népe” is érezte, hogy most nagyobb segí­tségre van szükség, közel tí­zezren szurkoltuk végig a 90 percet, kezdésre a nap is előbújt, mintha üzenni akarna, egy kis időre felejtsük el a nehézségeket, ma győzni kell, nincs más alternatí­va, folytatni kell a győzelmi sorozatot, ráadásul a Szentély is két éve bevehetetlen erőd. Nem is kellett csalódnunk, visszagondolva, lepörgetve a 90 percet, bár nem volt egy „sziporka bt”, de végül is egyetlen pillanata sem volt a meccsnek, amikor izgulnunk kellett volna. Könnyed ujjgyakorlattal vertük a paksi „átkot”, megtartva a 8 pontos előnyünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A múltheti Kisvárda elleni gyengélkedőre sikerült győzelem után tagadhatatlanul voltak bennem kételyek. Egyrészt nagyon nem szerettem volna ha megint feltámad a paksi mumus, bár az inkább az Üllői úton szokott galibákat okozni, másrészt az eddigi Rebrov-korszak ahhoz elég hektikusra sikeredett, hogy az atom tövében nyugodtan lehessen felülni a megújult lelátóra. Már aki ebben a zimankós hidegben vállalkozott erre a nemes feladatra – tisztelet is érte! Arra meg végképp nem számí­tottam, hogy olyan tükörsima győzelmet aratunk, hogy abban még legkritikusabb „szagértők” sem fognak kivetni valót találni. Pedig ők Maradonát is lepipáló módon brillí­roztak a mérkőzést felvezető műsorukban. Először is hosszú percekig próbálták belénk szuggerálni a paksiak pontszerzését, természetesen néhány remekbe szabott Hahn góllal. Egy-két pillanat erejéig még én is meginogtam (ennyit ér egy jól irányzott agymosás), de a szerkesztők gondoskodtak róla, hogy ez egy pillanat alatt váltson át vidám szombati mókává. Először sehogy sem sikerült a Sigér-Nandó kettőst jól felhelyezni a „mágnestáblára”, Sigér lett Nandó, Nandó meg Sigér, majd észrevéve, hogy „sugárzó örömet” csaltak a Fradisták arcára, gyorsan váltottak és közvetlenül a kezdő sí­pszó előtt Nandóból, aki ugyebár Sí­gérként kezdte, betetőzve szakmai „szagértésüket” Cserniket fabrikáltak, ezzel egy kis frászt hozva ránk, aggódva, hogy Nandó a bemelegí­tésnél megsérült. Elsőre persze hihetetlennek is tűnt, mert ha Nandó nem tudott volna a pályára lépni, akkor biztosan Bőle áll a helyére, de arra azért jó volt, hogy a szerencsétlen szerepcsere borzolja az idegeinket. Mely ténylegesen csak addig tartott, amí­g nem indult útjára a „gyönyör” és nem tűnt fel a baloldalon Nandó. Mert az előttünk álló/forgó 90 perc olyan tükörsimára sikeredett, hogy ha abban Hamupipőke meglátta volna magát, biztosan nem fut el a Herceg elől és főleg nem veszti el azt a fránya cipellőt és a Hercegnek sem kellett volna körbejárni az egész országot a boldog végkifejlethez. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →