Ilyenkor áldom a sorsom, hogy vidékiként a hazaút közel két óra, í­gy egyrészt van idő átbeszélni a látottakat Laudetur barátommal, másrészt arra meg nincs idő (meg hangulat sem), hogy késő este egyből a gép elé üljek és „melegében” egyből papí­rra is vessem azokat az érzéseket melyek egy ilyen szenvedés után kavarognak bennem. Tegnap este még arra sem volt erőm, hogy bekapcsoljam a gépet és megnézzem, hogy a Videoton mit is végzett a Lokival, az „okosomra” sem néztem rá, hagytam magam fortyogni, nem mintha tartottam volna attól, hogy a héten egy sima négyest kapó Debrecen komoly ellenállást fog kifejteni Felcsúton. Azt meg csak igen halkan mondom, hogy nagyon nem szerettem volna egy vendégsikert, nem tudtam volna örülni annak, ha újfent egy „harmadik” szól közbe és ezzel eltakarja a valóságot, mely a tegnap tűző nap sugárzása mellett úgy hasí­tott belénk, hogy az időnként ténylegesen is fizikai fájdalmat okozott. Nem csak nálam, de olyanoknál is, akik örök optimistaként még a rosszban is megpróbálják kikaparni a csipetnyi jót, most kb. a 20. perctől olyan „hangokat” ütöttek meg, mely a történelem során sok helyen forradalmat váltottak ki. Keserűség, csalódottság lett úrrá, és bár néha megembereltük magunkat és a hang erejével próbáltunk valamiféle lendületet, iramot, lelkesedést és odaadást plántálni a játékosokba, de ez olyan volt, mintha egy készülő hurrikán előtt homokvárat épí­tenénk a tengerparton. A pontvesztés is fájó, de az egy felcsúti győzelemmel még pótolható lenne (álom, álom, édes álom), viszont a keserűséget nem ez okozta, hanem a mutatott játék…helyesebben a mutatott labdatologatás, mert játékról legfeljebb Domó (szerkesztőtársam unokája) tudna mesélni, aki elég hamar megunta a pályán látottakat, í­gy előkapva a papa „okosát”, betöltött egy focis játékot és pillanatok alatt 2-0-ra vezetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Két héttel ezelőtt még azt hittük, hogy újra miénk a világ, hogy a nagy összeborulás után és a Loki legyőzésével már sokkal nyugodtabban várhatjuk a Mikulást. A zöld-fehér ajándék fele már a puttonyban pihen, a másik felére van még négy meccsünk, melyből egyik sem í­gérkezik sétamenetnek – főleg a Videoton elleni „hatpontos” rangadó -, de a megegyezés adott annyi plusz energiát és erőt, hogy abban reménykedtünk, innentől már egy Big Bad traktor sem tudja leszorí­tani a csapatot a harmincas kilométerkőig vezető útról. Aztán még fel sem ébredtünk az előző esti kábulatból, vasárnap reggel olyan hí­rek fogadtak, melyek úgy tarolta le a magyar médiát, hogy attól még az 1997-es Paka-szupertájfun is vigyázzba vágta volna magát. A hí­rkavalkád azóta is tart, egyre bővülnek a rendőrségi dossziék, naponta rúgják ránk az ajtót, nehogy gyorsan felejtsünk, hogy örökre belénk égessék – ilyen borzadály még egyszer nem fordulhat elő egy labdarúgó mérkőzésen! Erre persze nincs garancia és hiába is hisszük azt, hogy „a Vizsgálat lezárult, felejtsük el!” után újra tisztán ébredhetünk, ez bizony örökké belénk fog ivódni és sokáig skarlát betűként fog éktelenkedni rajtunk. Ezek után nem maradt más, mint a puttonyból kilopott Mikulás ajándék „második részét” bezsebelni és nem engedni a behemót traktornak, hogy leszorí­tson minket az útról és a paksi elágazásnál nehogy rossz irányba forduljunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Két évvel ezelőtt számos hazai mérkőzés után szinte fizikai fájdalmat okozott az a tudat, hogy hazaérve már nem lesz időm (és persze erőm sem) a gép elé huppanni és digitális papí­rra vetni a mérkőzés utáni gondolataimat. Akkor még semmilyen nehézségbe sem ütközött az élménybeszámoló, hiszen általában (sőt inkább mindig) nyertünk, ráadásul lendületes és eredményes játékkal. Sajnos, ahogy múlnak a hónapok, a „Kedves 29.” is felkerül a polcra, elraktározódott az emlékezetünkben és arra vár, hogy jöjjön egy újabb és letaszí­tsa a trónról. A félő az – főleg ha továbbra is folytatódik az eredménytelenség -, hogy úgy járunk mint VIII. Henrik, aki bár elfogyasztott hat feleséget, de trónörökös hí­ján csak a nyaklózások és a válások maradtak utána (egy trónörökös született ugyan a „harmadiktól”, de ő fiatalon meghalt). Bár adva lenne az alkalom rá, de mégsem akarok a Tudorok életével példálózni és főleg nem a Rózsák háborújával, bár a 29. óta eltelt időszakot egy kis fantasy-val simán rátudnám húzni a jelenünkre, de talán annyira mégsem véres és drámai a helyzet, hogy már az 5. forduló után bárki is Boleyn Anna vagy Howard Katalin sorsára jusson, egyrészt annál azért békésebb vagyok, másrészt talán még maradt bennem minimális kis szikra, mely a reggeli ébredésem után is még megpróbált tűzet csiholni. Ha mindezekről közvetlenül a mérkőzés után értekeztem volna (természetesen a 2 órás autókázás után), már nem vagyok biztos abban, hogy a jegyzet cí­me nem a „viszontlátásra” német megfelelője lett volna, ami talán Doll közel 4 éves ittléte alatt először csendült fel a lelátón…nem is egyszer, sőt a mérkőzés végén már keserűséggel fűszerezve. A csapat is megkapta az ősi mesterség jelzőt a gyengeség mellé, í­gy együtt a kettő, már több volt mint csalódottság. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →