Májusi eső aranyat ér – tartja a népi mondás mely több évszázados tapasztalaton alapul és a mezőgazdaságban egy kicsit járatosaknak nem is nagyon kell magyarázni az értelmét. Erre még rá tesz egy lapáttal Zsófia napja, melyre a megfigyelések szintén esőt jósoltak… és milyen igazuk volt (pedig akkortájt még nem léteztek műholdak, számí­tógépek és a manapság oly népszerű Lajosok, Noémik és Luciák sem). A Duna középső szakaszán napok óta esett, aminek a paprikatermelők örülnek (kalocsai „piros arany”), de a focikedvelők már nem nagyon. Főleg azok a csapatok nem, akiknek ilyen esős időben kell pályára (már mikor nem marad el a meccs) lépniük Pakson. Nekünk meg ma délután ez volt a kötelező penzum. Amikor reggel felébredtem és felötlött bennem, hogy ma Pakson lépünk pályára, miközben a májusi eső rendületlenül esett, először is egy 2013 őszi meccsünk jutott eszembe, ahol döntetlent értünk el (talán 2:2 lett az eredmény), és már akkor felvetődött, vajon egy ilyen pálya hogy a fenébe kaphat NB I-s licencet? Most úgyis divatos licencelni és tudva levő, hogy több csapatot szándékozik annullálni a bizottság. Azzal egyet is lehet érteni, hogy elsődleges szempont a pénzügyi stabilitás, de talán figyelembe lehetne venni a pályák állapotát is. Azt nem tudom, hogy a paksiak szerepelnek-e a nagy stadionrekonstrukciós programban, de abban biztos voltam, ha délutánig nem áll el az eső és a nap nem fogja felitatni a paksi pálya mocsarát, akkor a hazai csapat remek formája mellett, a talajjal is meg kell küzdenünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem volt szándékomban egyből bí­rálni az MLSZ sorsolási szisztémáját, hiszen tudom, hogy Európa többi országában is bonyolí­tanak le bajnoki fordulót, de sokunk számára nem a „legszerencsésebb” megoldás mindenszentek napján mérkőzést rendezni. Amúgy is egyre kevesebben járnak szurkolni, amit az emlékezés napja valószí­nűleg még nagyobb mélységekbe fog taszí­tani. Ennek persze nincs köze az elmúlt hónapokban kialakult „helyzethez”, egyszerűen vannak dolgok melyek még a Fradinál is fontosabbak. Emiatt fordulhatott elő először ebben az évben, hogy a „fotelszurkoló” nem a bérelt helyén, a Szentélyben szurkolta végig a Paks elleni bajnokit, hanem a szoba magányában. Mert bár sok mindennel én sem értek egyet, de élőben mégis csak más impulzusok érnek, mint a fotel kényelmes ölelésében. Hiányoztak a barátok, hiányzott a közel 2 órás zötykölődés Pestig, és még akkor is hiányzik az Aréna hangulata, ha tudom, manapság messze nem olyan élmény Fradi meccsre járni, mint évekkel ezelőtt. Nincs „földet rengető” szurkolás, helyette van kongó stadion, nincs megegyezés, helyette van ellentét és már nem csak a szurkolók és a klub között, de már szurkolók is minősí­tik egymás és akkor még finoman fogalmaztam. Lándzsát ezután sem fogok törni senki mellett, hiszen én szkenneres vagyok – de nem szurkolás ellenes. Ebből a kettősségből meg képtelenség kitörni, hiszen mindkét „érv” mellett ott van a töretlen Fradizmusom, mely hálót fon bármilyen józan érveléssel szemben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A lefújás pillanatában, amikor az egész stadion egy nagy ölelésbe fonódott össze, még azt hittem, hogy nagyon könnyű dolgom lesz a 2013/14-s bajnoki szezon utolsó foteljának megí­rásakor. Csak le kell ülnöm a gép elé és úgy fognak az ujjaim szaladni a billentyűzeten mint Usain Bolt lábai az olimpiai döntőben. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a mérkőzés másnapjának reggelén szinte csak pillanatok peregjenek le a szemem előtt. Szerkesztőtársam most biztos rávágná, hogy nem kellett volna annyi sört innom (a legtöbbet éppen ő szerví­rozta fel), de tudom, az emlékezetvesztés nem fogható rá a nedűre, hiszen annak teljesen más indoka van. Egyszóval megfogalmazva, a feszültség. Soha nem volt erősségem a fizika, de annyit tudok, hogy az elektromos mezőben két pont között a villamosság megadja, hogy mennyi idő alatt jut el a töltés az egyik pontból a másikba. Természetesen nem gondolom, hogy ha tegnap délután a kezembe adnak egy izzólámpát, az egyből ki is világosodik, de azt igen, hogy egész vasárnap tapintható volt a feszültség minden zöld-fehér szurkoló közelségében. Egy óra környékén ez a fajta feszültség az Üllői út 129. környékén néhány pillanatig mosolyba ment át. Bár terveztük a megállást az új Szentélyünk előtt, de ha véletlenül Laudetur barátommal elkalandoztunk volna a közelgő órák taglalásában, az autó egy jól idomí­tott paripához hasonlóan kormányzás nélkül is leparkolt volna a Fradisas közelében. Mert tudta, itt az új otthonunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Azzal a gondolattal zárni az őszi szezont, hogy egy győzelemmel a dobogón végezhetünk, megadta az alaphangot a vasárnap esti mérkőzéshez. De mielőtt belelovaltam volna magam a győzelembe, eszembe jutott a 2012-s paksi záró fordulós vendégszereplésünk, és néhány pillanat alatt el is szállt a lelkesedésem. Eszembe jutott a 4:2-s zakó, a 11. hely és a 14 vereség. Ahhoz még közeli volt az élmény, hogy egyik pillanatról a másikra lerázzam magamról. Megpróbáltam felidézni a meccset, de valahogy az emlékek nem akartak előjönni. Az első gólra azért emlékszem, hiszen a szerzőjét már akkor el tudtam képzelni egy másik zöld-fehérben mezben. A bal oldalon cselezett befelé, majd mozgásával ellentétes irányba „visszahúzta” a labdát, ami védhetetlenül vágódott a jobb sarokba. A Fradista énem néhány pillanat múlva már a jelenben volt és elképzelte ahogy Böde Dani már Fradi mezben bűvöli volt csapata hátvédjeit. De mielőtt gólt kiáltottam volna gyorsan le is állí­tottam magam, mert a Paks elleni ma esti meccset a valóságban kellett volna megnyernünk és nem a fotelszurkoló képzeletében. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →