A lefújás pillanatában, amikor az egész stadion egy nagy ölelésbe fonódott össze, még azt hittem, hogy nagyon könnyű dolgom lesz a 2013/14-s bajnoki szezon utolsó foteljának megí­rásakor. Csak le kell ülnöm a gép elé és úgy fognak az ujjaim szaladni a billentyűzeten mint Usain Bolt lábai az olimpiai döntőben. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a mérkőzés másnapjának reggelén szinte csak pillanatok peregjenek le a szemem előtt. Szerkesztőtársam most biztos rávágná, hogy nem kellett volna annyi sört innom (a legtöbbet éppen ő szerví­rozta fel), de tudom, az emlékezetvesztés nem fogható rá a nedűre, hiszen annak teljesen más indoka van. Egyszóval megfogalmazva, a feszültség. Soha nem volt erősségem a fizika, de annyit tudok, hogy az elektromos mezőben két pont között a villamosság megadja, hogy mennyi idő alatt jut el a töltés az egyik pontból a másikba. Természetesen nem gondolom, hogy ha tegnap délután a kezembe adnak egy izzólámpát, az egyből ki is világosodik, de azt igen, hogy egész vasárnap tapintható volt a feszültség minden zöld-fehér szurkoló közelségében. Egy óra környékén ez a fajta feszültség az Üllői út 129. környékén néhány pillanatig mosolyba ment át. Bár terveztük a megállást az új Szentélyünk előtt, de ha véletlenül Laudetur barátommal elkalandoztunk volna a közelgő órák taglalásában, az autó egy jól idomí­tott paripához hasonlóan kormányzás nélkül is leparkolt volna a Fradisas közelében. Mert tudta, itt az új otthonunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Azzal a gondolattal zárni az őszi szezont, hogy egy győzelemmel a dobogón végezhetünk, megadta az alaphangot a vasárnap esti mérkőzéshez. De mielőtt belelovaltam volna magam a győzelembe, eszembe jutott a 2012-s paksi záró fordulós vendégszereplésünk, és néhány pillanat alatt el is szállt a lelkesedésem. Eszembe jutott a 4:2-s zakó, a 11. hely és a 14 vereség. Ahhoz még közeli volt az élmény, hogy egyik pillanatról a másikra lerázzam magamról. Megpróbáltam felidézni a meccset, de valahogy az emlékek nem akartak előjönni. Az első gólra azért emlékszem, hiszen a szerzőjét már akkor el tudtam képzelni egy másik zöld-fehérben mezben. A bal oldalon cselezett befelé, majd mozgásával ellentétes irányba „visszahúzta” a labdát, ami védhetetlenül vágódott a jobb sarokba. A Fradista énem néhány pillanat múlva már a jelenben volt és elképzelte ahogy Böde Dani már Fradi mezben bűvöli volt csapata hátvédjeit. De mielőtt gólt kiáltottam volna gyorsan le is állí­tottam magam, mert a Paks elleni ma esti meccset a valóságban kellett volna megnyernünk és nem a fotelszurkoló képzeletében. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ha tegnap este a paksiak két gólját valamelyik paródia gyűjteménybe szánták volna, még utólag is órákig nevetünk rajta. A gond az, hogy ezeket általában stúdióban szokás felvenni és nem a Szentély zöld gyepén, ahol ráadásul a Fradi volt a szenvedő alanya, mely két pontunkba került és még lehetőséget is adtunk az „ellentábornak” (tudják azok akik állandóan imádnak a szakmára hivatkozva bekiabálni az ablakon) arra, hogy tovább fényezze saját szakmai tudását, vagyis inkább irigységét. Szerettem volna még a jegyzetí­rás előtt újra megnézni azokat a szerencsétlen gólokat, de ahhoz még túlságosan szombat reggel van, í­gy csupán azokat az „élményeket” oszthatom meg, melyeket azokban a pillanatokban éreztünk a Szentély lelátóján. Bár lehet, hogy inkább várnom kéne, mert ott „fent a hegyen ülve”, majd hazafelé az autóban Levente gólokról beszéltünk, mellyel még el is lehetett ironizálni, hiszen a „levente” nem csak keresztnevet takar, hanem (és most nem a szó valódi, keserű történelmi megfelelőjére gondolok) botladozó, tanuló ifjonc szinonimája is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →