Most légy okos Domonkos! – anyám ezzel a felkiáltással adta rám mindig az iskolatáskámat, miközben szeretettel megsimogatta a fejem. Akkor még nem nagyon értettem miért hí­v engem Domonkosnak, de tudtam és főleg éreztem, hogy ez a szeretet jele. Azt már csak évekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos Domonkos a népi mondásban Domokos (erről Imre bátyám biztos többet tudna mesélni), de ez a fajta szójáték anyám kedvenc időtöltése volt, imádta a népi bölcseleteket idézni, de úgy, hogy egy-egy szót mindig „kicserélt”. A legkedvesebb ilyen tévedése, a ködben eltűnő marha szamár, amin mindig jókat nevettünk. Bocsánat, hogy régi emlékekkel traktálok, de próbálok időt húzni és legszí­vesebb az egész jegyzetet az emlékeknek szentelném, mely egy idő után biztos nagyon unalmas lenne, de legalább nem kéne a tegnapi kí­nkeserves 90 perccel foglalkoznom. A gondolataim már az ébredés pillanatában kikerülési állapotba kerültek, anyám „Domonkosa” is emiatt juthatott az eszembe, csak most a felkiáltás nem tőle eredt, hanem saját magamtól. Mert vajon mit is lehet í­rni egy ilyen szégyenteljes vereség után? Akkor könnyebb dolgom lenne ha a felcsúti rémálom nem keveredett volna össze a kissé túl dimenzionált csoportkörös vágyainkkal, hiszen akkor tényleg véres vitriolba márthatnám a billentyűket. De most más a helyzet, mert minden a csoportkör körül forog és úgy látszik ezért bármit be lehet áldozni. Azt is megtanultam már, hogy a „bármi” sem lehet mindig „bármi”, van mikor azért mérlegelni kell, hogy mit is veszthetünk. Tegnap nem csak három pontot vesztettünk, a Fradi bajnoki mérkőzésen, ilyen arányban röviden és tömören: nem kaphat ki, főleg nem Felcsúton. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombaton reggel úgy szakadt ránk az északról áramló hideg, hogy az ajtóban toporgó tavasz pillanatok alatt a Trónok Harca utolsó, nyolcadik évadjában, Deresben képzelte magát és beletörődve várta a Mások támadását. Az utolsó évadot én is várom, de a hozzá tartozó hideget rögvest visszazavartam volna oda, ahonnan jött. Meg is próbáltam miközben a fejembe húztam a téli sapkát, de mivel nincsenek sárkányaim, a jég és a tűz dalából a tűz eleve száműzve lett, meghagyva a februári hideget. Szerencsére, a délutáni felcsúti csapat sem í­gérkezett a Éjkirály seregének. Miközben minden fellelhető ruhát megpróbáltam magamra vackolni, azért felrémlett bennem az őszi felcsúti kaland, benne a „csodagól”, melyhez erősí­tésként érkezett az elmúlt négy meccsünk nem éppen Fradi-tavaszos volta. Ennyi meg bőven elég volt ahhoz, hogy kihúzzam az alsó fiókot és Valyriai acél vagy Sárkánykő után kutakodjak, melyekkel hatékonyan feltudjuk venni a harcot az Éjkirály serege ellen. Mosollyal a számon nyugtáztam, hogy meg is találtam amit kerestem: a Fradi mezemet még valahogy magamra préseltem, a Tempó, Fradi! sálat a nyakamba simí­tottam, ezzel készen álltam az ütközetre, nem titkolva, bosszúra szomjasan. Jöhet a februári hideg, jöhet egy-két keserves meccs, jöhet egy-két szerencsétlen edzői nyilatkozat, és hullhat ránk a Tűz és Jég dala minden borzalma, nekünk mégis a lelátón a helyünk. Legfeljebb bosszankodunk egy kicsit, néha meg tapsolunk és örömködünk. De mindent szenvedéllyel, mert szurkolónak, edzőnek, játékosnak csak í­gy lehet hitet adni a Ferencváros zöld-fehér szí­neinek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

…egy Amerikai popfesztiválról – vágnák rá sokan, hiszen a Déry Tibor regényéből készült musical Presser Gábor zenéjével és Adamis Anna dalszövegével a hetvenes és nyolcvanak évek meghatározó műve volt, mely a mai napig szerepel a szí­nházak repertoárjában. „Normális” esetben valószí­nűleg nem jutott volna az eszembe, hisz annyi év távlatából a darab történetét már nem nagyon tudnám felidézni, bár az elhangzott dalok közül jó néhány még mindig itt cseng a fülembe. Menni kéne…Arra születtem…Valaki mondja meg…Ringasd el magad – van aki nem ismeri ezeket az örökzöld slágereket? Ha már belekezdtem egy teljesen fölösleges cí­mmagyarázatba, valahogy vissza kéne zökkenni a foci világába, bár a magyarázkodást tovább kell folytatnom, mert ma egy speciális fotelszurkoló kerül ki az oldalunkra, kivételesen közvetlenül a felcsúti mérkőzés után. Melynek az eredményét tudni fogom, bár a meccset valószí­nűleg nem fogom látni. A Tempó, Fradi! közel 10 éves történetében (gyorsan öregszünk!) csak néhány „rendkí­vüli” esetben maradt el a fotelszurkoló jegyzet, volt mikor szerkesztőtársam próbálta „oltani a tűzet” (kapott is érte) és talán egyszer hasonlóan a mostanihoz, egy „képzelt riport” í­ródott, nem a mérkőzés után, hanem előtte. Szerencsére most nem az epém mondta fel a szolgálatot és a ví­rusokat is távol tudtam tartani, de a néhány hónappal előre kalkulált „hosszú hétvégét” nem sikerült úgy szervezni, hogy az ne ütközzön a Fradi felcsúti fellépésével. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →