Nem böngésztem végig az adatbázisunkat, de talán nem lövök nagyon mellé azzal a megállapítással, hogy labdarúgásunk történetében kevés olyan csapat van, mellyel hat idegenbeli mérkőzéssel a hátunk mögött, mumusként tekintenénk. Felcsút, mint mumus? Elég viccesen hangzik, hiszen mégis csak egy alig kétezres faluról van szó, bár fociügyben nem ismernek lehetetlent. Ehhez jön még, hogy Rebrov mester amióta a Fradi kispadján ül, egyedül a Felcsút ellen „nyeretlen”, melyre még rápakolhatunk egy lapát bosszúvágyat is az őszi kissé megalázó vereség miatt, amit bár az európai szereplésünk miatt egy nagyon tartalékos csapattal szenvedtünk el, elviselni nem volt egy könnyű menet. A Szentélybeli visszavágó sem sült el túl fényesen, pedig vezettünk már kettővel, mégis iksz lett a vége. Ezek után nem volt meglepő, hogy a különböző szurkolói fórumokon kóla és sör helyett (keverve nem az igazi) vért ittunk, pezsgett bennünk a bosszúvágy, amit még élesebbre is fent az a tudat, hogy a benzinkút paksi „pontszerzése” után egy győzelemmel 11 pontra növelhettük volna az előnyünket. Hét fordulóval a vége előtt már kopogtatni sem kellene a bajnoki ajtón, az magától is kinyílna. Azt is tudtuk, hogy nem csak a „csúti átok” miatt lesz nehéz begyűjteni a három pontot, hanem azért is, mert Hornyák Zsolt elég jó kis csapattá formálta az akadémistának éppenséggel nem nevezhető felcsúti alakulatot. Erre jött még az is, hogy miközben a hazaiak alaposan rákészülhettek a mérkőzésre, hiszen nekik ez az első pályára lépésük a bajnokság folytatása óta, míg a mieink lábában és fejében már 180 perc munka duruzsolt. Mondhatnánk rá, hogy ősszel megszokhattuk a kettős terhelést, valamint a kispadunk is lehetőséget adna a rotálásra, de mindkettővel van egy kis bibi. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A derék paksi legények előrehozott ünnepi ajándéka után egy csöppet csillapult a bosszúvágyam. Nem csak a benzinkút kirablása miatt, de belegondolva, mégsem vagyok egy Charles Bronson, fegyverem sincs, nem is tudok olyan szúrós szemekkel a kamerába nézni, de mégis csak nehezen felejthető a felcsúti „rotációs” kisiklásunk. Persze a paksiak ajándéka után már megelégedtem volna egy szűkre szabott győzelemmel is. Mennyivel jobb lett volna vasárnap este ránézni a tabellára, elővenni egy nagyí­tót és azzal keresgélni az üldözőket. Felrémlett az is bennem, hogy talán pihenősebbre fogjuk venni a figurát, hiszen csütörtökön mégis csak egy sorsdöntő mérkőzés vár ránk Bulgáriában. Ami már eleve csak hab lehet a tortán, de mikor felsejlik egy dédelgetett álom, bizony nem könnyű feladat a földön járni. Ettől függetlenül úgy voltam vele (szerkesztőtársamtól tanult „bölcseletet” betartva), hogy a csütörtök még messze van, és először vasárnap kell tennünk még egy lépést a végső célunk felé. Ennek meg már nincs is köze a bosszúvágyhoz, ráadásul a paksiak gondoskodtak arról, hogy egyből megduplázzuk a lépést a következő bajnoki cí­m felé vezető úton. Ehhez győzni kellett volna. Néhány órával a mérkőzés és a néhány mondatos bevezető í­rása után még nem döntöttem el, hogy vajon mérges (dühös), esetleg csalódott legyek, vagy ránézve a tabellára lezserül legyintsek egyet, elővéve egy népi bölcseletet, mely szerint „több is veszett Mohácsnál”, nem kell búsulni (bár magyarok vagyunk), í­gy is négy pont az előnyünk, és ha megelőlegezzük az elmaradt meccsünk három pontját, négyről egyből hétre is ugorhatunk. De mivel egy picinyke Charles Bronson mégis csak bujkál bennem, í­gy az eltékozolt győzelem és a sí­pot fújdogáló kritikán aluli tevékenysége miatt inkább a csalódottságot hí­vta elő bennem. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Most légy okos Domonkos! – anyám ezzel a felkiáltással adta rám mindig az iskolatáskámat, miközben szeretettel megsimogatta a fejem. Akkor még nem nagyon értettem miért hí­v engem Domonkosnak, de tudtam és főleg éreztem, hogy ez a szeretet jele. Azt már csak évekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos Domonkos a népi mondásban Domokos (erről Imre bátyám biztos többet tudna mesélni), de ez a fajta szójáték anyám kedvenc időtöltése volt, imádta a népi bölcseleteket idézni, de úgy, hogy egy-egy szót mindig „kicserélt”. A legkedvesebb ilyen tévedése, a ködben eltűnő marha szamár, amin mindig jókat nevettünk. Bocsánat, hogy régi emlékekkel traktálok, de próbálok időt húzni és legszí­vesebb az egész jegyzetet az emlékeknek szentelném, mely egy idő után biztos nagyon unalmas lenne, de legalább nem kéne a tegnapi kí­nkeserves 90 perccel foglalkoznom. A gondolataim már az ébredés pillanatában kikerülési állapotba kerültek, anyám „Domonkosa” is emiatt juthatott az eszembe, csak most a felkiáltás nem tőle eredt, hanem saját magamtól. Mert vajon mit is lehet í­rni egy ilyen szégyenteljes vereség után? Akkor könnyebb dolgom lenne ha a felcsúti rémálom nem keveredett volna össze a kissé túl dimenzionált csoportkörös vágyainkkal, hiszen akkor tényleg véres vitriolba márthatnám a billentyűket. De most más a helyzet, mert minden a csoportkör körül forog és úgy látszik ezért bármit be lehet áldozni. Azt is megtanultam már, hogy a „bármi” sem lehet mindig „bármi”, van mikor azért mérlegelni kell, hogy mit is veszthetünk. Tegnap nem csak három pontot vesztettünk, a Fradi bajnoki mérkőzésen, ilyen arányban röviden és tömören: nem kaphat ki, főleg nem Felcsúton. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombaton reggel úgy szakadt ránk az északról áramló hideg, hogy az ajtóban toporgó tavasz pillanatok alatt a Trónok Harca utolsó, nyolcadik évadjában, Deresben képzelte magát és beletörődve várta a Mások támadását. Az utolsó évadot én is várom, de a hozzá tartozó hideget rögvest visszazavartam volna oda, ahonnan jött. Meg is próbáltam miközben a fejembe húztam a téli sapkát, de mivel nincsenek sárkányaim, a jég és a tűz dalából a tűz eleve száműzve lett, meghagyva a februári hideget. Szerencsére, a délutáni felcsúti csapat sem í­gérkezett a Éjkirály seregének. Miközben minden fellelhető ruhát megpróbáltam magamra vackolni, azért felrémlett bennem az őszi felcsúti kaland, benne a „csodagól”, melyhez erősí­tésként érkezett az elmúlt négy meccsünk nem éppen Fradi-tavaszos volta. Ennyi meg bőven elég volt ahhoz, hogy kihúzzam az alsó fiókot és Valyriai acél vagy Sárkánykő után kutakodjak, melyekkel hatékonyan feltudjuk venni a harcot az Éjkirály serege ellen. Mosollyal a számon nyugtáztam, hogy meg is találtam amit kerestem: a Fradi mezemet még valahogy magamra préseltem, a Tempó, Fradi! sálat a nyakamba simí­tottam, ezzel készen álltam az ütközetre, nem titkolva, bosszúra szomjasan. Jöhet a februári hideg, jöhet egy-két keserves meccs, jöhet egy-két szerencsétlen edzői nyilatkozat, és hullhat ránk a Tűz és Jég dala minden borzalma, nekünk mégis a lelátón a helyünk. Legfeljebb bosszankodunk egy kicsit, néha meg tapsolunk és örömködünk. De mindent szenvedéllyel, mert szurkolónak, edzőnek, játékosnak csak í­gy lehet hitet adni a Ferencváros zöld-fehér szí­neinek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →