A dánok elleni csütörtöki EL-mérkőzés óta kattogott az agyam, nehezen tudtam feldolgozni a történteket. Nem voltam ezzel egyedül, a Felcsút elleni összejövetel előtt az Aréna „agorájában” másról sem lehetett hallani, a szurkolótársaim is még elég magas hőfokon éltek, általános volt a vélemény, a svájci bicska belénk döfte a kést, de ettől még nem kellett volna összeomlani, ha mentálisan erősek vagyunk, max. egy döntetlennel ki kellett volna húzni a második félidőt. Emellett számos helyen elhangzott az is, hogy valójában majd a Felcsút ellen fog kiderülni, hogy az a sokat emlegetett első félidő vajon mennyit is kóstál. Plusz: mennyire bí­rja a csapat a csütörtök-vasárnapi „tempót”, mely egész Európában természetes és általában semmilyen gondot nem okoz. A megemészthetetlen csütörtök mellett tehát voltak aggályaink és félelmeink is, melyre jött még Pinyő legendás tolódó védekezése (jól szervezett, de kemény és helyenként durva is), valamint az, hogy Felcsút nem csak kisvasutat kapott, de felvásárolták a fél NB1-et is. Annyira nem rendeztem libasorba az új igazolásokat, de nem vagyok biztos abban, hogy van olyan csapat, akitől nem szereztek (vettek) játékost. A pesszimisták okfejtésére jött is a válasz: Pinyő sem akkora ász, hogy néhány hét alatt összerakjon egy raklapnyi játékost…Pedig egy szinten sikerült neki, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy ha a dánok elleni első 45 perces arcát mutatja a csapat, akkor is olyan szervezettnek tűntek volna Pinyő legényei. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Skapespeare-től „lopni” egy jegyzet cí­met talán nem illendő dolog, de akik ismerik az í­rózseni tragikomikus drámáját és tegnap részesei voltak a Felcsúti legények legyőzésének, azok talán megértik miért is követettem el a plágiumot. Persze hivatkozhatnék egy magyar nótára is, melynek első strófáját fel is tudom idézni: „Minden jó, ha jó a vége, egyszer úgyis minden kiderül”, bár a szöveg pontosságában nem vagyok biztos és abban sem, ha most hangoskönyvként meghallgatná a kedves olvasó, nem menekülne ki a világból. Úgy, ahogy tegnap este hét óra magasságában az arénában „összezsúfolódott” szurkolók. Egyrészt ilyen kevesen még nem voltunk bajnoki mérkőzésen, másrészt a mérkőzés első 60 perce felért egy rémálommal, épp úgy, ahogy három hete. Kezdjük a lelátó „értékelésével”, melynek kopárságát fájdalmas volt nézni. Tudom az okát, tudom azt is, hogy milyen mérkőzésre kerül ma sor Csepelen, nekem is sok minden hiányzik a stadionból (és sok minden nem), de talán nem a csapatot kéne büntetni. Jó lenne ésszerű kompromisszumot kötni, jó lenne együtt ünnepelni a 29. bajnoki cí­münket, jó lenne földi pokollá változtatni az arénát. Ahogy eddig, ezután sem fogok állást foglalni, bár nagyon sajnálom, hogy idáig feszültek a viszonyok a Fradi családon belül. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vasárnap reggel békésen szürcsölöm a kávémat, a friss ropogós sportújság helyett az internetet böngészem, mégis csak fel kell valahogy készülni a foteles jegyzetre, hiszen a tegnap délutáni mérkőzésen volt egy-két olyan szituáció amit szerettem volna „közelebbről” is megnézni mielőtt minden dühömet a bí­rói hármasra (vagy ötösre?) zúdí­tanám. Erre meg itt van előttem Dani, aki először mosolyog, a szokásos stí­lusával értékel, majd hirtelen barázdák jelennek meg az arcán, feltör belőle az ébredő erő, két gólt lőtt, de egy sem került be a jegyzőkönyvbe, „lehet, hogy én látom rosszul, és abba kéne hagyni”. Ahogy kimondta, a kezemből kicsúszik a kávéscsésze, oda a reggeli kávém, fel is kell törölnöm a padlót, szerencsémre a bögre valahogy megúszta és nem kell „ráhátékáznom” Danira a költségeket. Mivel találtam még egy kis kávét, í­gy túl nagy baleset még sem ért, de percek kellettek ahhoz, hogy megemésszem Dani kifakadását. Súlyos sérülés után (amit először hosszabbnak jósoltak) pályára lépett, volt benne egy kis félelem, de az első lövéséből Ramí­rez gólt fejelt, majd egy percre rá villant a sérült boka, az átemelését a gólvonalon a felcsúti hátvéd beljebb segí­ti, amit utólag az MLSZ öngólnak titulál, majd néhány perc múlva Ramí­rez adja vissza a kölcsönt, mértani pontossággal í­vel Dani fejére, onnan először a kapufára, a visszapattanóra Dani eszmél gyorsabban, széttárt karokkal fut a szurkolók felé, de harsan a sí­p, szabadrúgás kifelé. Támaszkodott egy kicsit, kihasználta 100 kilós erejét, ilyen gólokat Angliában futószalagon fejelnek, de nálunk ez szabálytalan. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Néhány órával a kezdés előtt egy majdnem napra pontosan két évvel ezelőtti mérkőzés jutott az eszembe. Az ellenfél akkor is a Puskás Akadémia volt és Székesfehérváron kikaptunk 3-1-re. Talán ennyi információ elég is ahhoz, hogy tudjuk, az a mérkőzés nem a vereség miatt „emlékezetes”, hanem Akeem Adams tragédiája miatt. Előtte egy héttel az Újpestet vertük egy emlékezetes derbin, majd jött a szerdai edzés és a világ megváltozott. Ilyen előzmények után – utólag már tudva – nem a legjobb idegi állapotban léptünk a pályára és szenvedtünk sima vereséget. Utána már nem is sikerült rendezni a sorainkat, mely végül is Moniz távozásához és Doll érkezéséhez vezetett. Mi köze van a két évvel ezelőtti mérkőzésnek a maihoz? Tulajdonképpen semmi, bár az ember emlékezete mindig tudja, hogy adott pillanatban miért is vezényli a gondolatainkat egy régebbi történéshez. Most talán csak figyelmeztetni akart, hogy hiába az eddigi győzelmi széria, egyszer úgyis szembe kell néznünk Murphy örök igazságával, mely szerint ami működik, az egyszer biztosan el fog romlani. Az elmúlt napok Fradi-láza után, mely lassan a halhatatlanok közé emelték a csapatot még olyan „elvakult” Fradi szurkolónak is mint én, már kezdett kellemetlen lenni. Ma nem tudtam úgy kinyitni egyetlen újságot sem, ahol nem a csapat győzelmi szériájáról értekeztek volna és nem tették volna fel a költői kérdést, miszerint ki tudja megállí­tani Thomas Doll vezényelte Fradit. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →