Elég rossz előjelekkel készültem a derbire. Péntek egy elátkozott nap volt, tele olyan eseménnyel melyek eléggé magasra tornászták az ingerküszöbömet. Ne tessék semmi rosszra gondolni, főleg nem Détári Lajos szerződéshosszabbí­tására, mert annak a bejelentése nem járt semmilyen romboló hatással. Egy hónapja még örültem volna neki, ma tudomásul veszem. A gondot apró kis előre be ne tervezett „rosszaságok” okozták, melyeken egy szürke hétköznap közönyösen túllépek, de egy nappal a derbi előtt elég nehezen viseltem. A csúcspontot az ebéd jelentette, nővérem vendégeként (aki mellesleg csodálatosan, igazi „hasnövelő” módon főz). Ahogy lehuppantam a székre, szemem olyant látott, mely után először ledermedtem, majd tágra nyí­ltak a pupilláim, és mint aki nem jól látja a vele szemben ülő alakot, tétován, motyogó hangon csak ennyit tudtam kibökni: „Ez meg micsoda?” – mutattam a velem szemben ülő unokaöcsémre, aki szégyenszemre lila-fehér pólóban várta a mama főztjét. Ráadásul egy fogászati beavatkozás után volt, í­gy elég bágyadtan és értetlenül nézett rám, mint akinek halvány sejtelme sincs arról, hogy vajon a vele szemben ülő „öreg” miért is akadt ki a csodaszép pólója láttán. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Tegnap éjjel nehezen jött álom a szememre. Este tí­z körül értünk haza, a végig szemerkélő esőben valahogy gyorsabban telt el a két órás zötykölődés. A fák némán suhantak el mellettünk és a szembejövő autó fénye sem vakí­tott el, mert a szí­vünket és a lelkünket olyan simogató és meleg érzés hatotta át, mely mindent kizárt körülöttünk. Beszélgettünk, de talán saját hangunkat sem hallottuk út közben, mert az agyunk a Szentélyben maradt, ott töltötte fel magát, ott ivódott belé örökre az eltelt 90 perc minden rezdülése. Hazaérvén a „kötelező” fürdőszobás jeleneten túl egyből bekapcsoltam a számí­tógépet, és minden „F” betűs hí­rt elolvastam és mire rádöbbentem arra, hogy talán egy kicsit túlzásba viszem az örömködést, már kezdődött a délután meccs ismétlése a tévében. Ez meg egy újabb indok volt az álmatlanságom fenntartásában és bár tudom, hogy a „Live-érzés” semmivel sem pótolható, nem tudtam ellenállni a fotelom csábí­tásának. Örömittasan elfogadtam a fotel lágy ölelését, játékosan meg is paskoltam a karfát, mely számára is megnyugvást jelentett, hogy ma éjszaka egy nyugodt fotelszurkoló idézi fel azt, amit néhány órával ezelőtt a Szentélyben átélt, és melynek minden rezdülése jó néhány napig még befolyásolni fogja a napjaimat. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Április elsején megrendezni egy olyan derbit, melynek 106 éves hagyománya van, nem a legjobb ómen. Úgy ébredni, hogy a tréfálkozás és átverés napján kell visszaszereznünk az ősi ellenfél ellen elvesztett hitünket nem könnyű feladat. Főleg úgy, hogy már tegnap arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.

Még akkor is ha tudtam, hogy pénteken nem tudok személyesen ott lenni a Szentélyben. Még akkor is ha nem volt olyan perc tegnap óta, hogy ne villantak volna elő az őszi mérkőzés eseményei. Megpróbáltam hadakozni ellene, de hamar rá kellett jönnöm, nincs értelme a védekezésnek. Szeptember 11-e úgy fog belénk ivódni, mint Amerikának a terrortámadás. Nem lehet kitörölni a mindennapokból, hasonlóan a múltunkat meghatározó 3:8-tól, a 7:1-től és az 5:0-tól. Keretbe foglalják a létünket, meghatározzák a Ferencvároshoz való kötődésünket. Belül éreztem, ebből a makacs érzelmi szorí­tásból csak egyetlen módon tudok szabadulni. Amikor hat óra tájékán felnéztem az égre, és megpróbáltam megkeresni anyám mosolyát, egy pillanat erejéig arra kértem a csillagokat, hogy fordí­tsák erejüket és kitartásukat a Szentély felé és az évmilliárdok során összegyűjtött energiát plántálják át a zöld-fehér játékosokba. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →