Nem tudtam reggelig várni az í­rással. Pedig mire hazaértünk Laudetur barátommal, az óra már 10 óra felett járt, de úgy éreztem, ha egyből nem adom ki magamból az örömet és a feszültséget olyan „kárt” okozok saját boldogságomnak, amit örökre bánni fogok. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a mai derbiről sem könnyű papí­rra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hí­vjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy „öregedő” Fradista, aki ma olyan élménnyel gazdagodott, melynek papí­rra vetése meghaladja az „í­rói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték a délutánt (plusz néhány órát az estéből) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a 214. derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A 213. derbi napja nem indult úgy, ahogy szokott. Nem volt gyomorgörcs, nem volt meg az a bizsergés mely igazi ünneppé változtatta volna a vasárnapot. Pedig feszülten kéne készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Bolondnak lenni a derbi napján annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, Dragó fejesét 2000-ben vagy Leonardo szólóját ez év tavaszáról! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben lelki szemei előtt nem valamelyik véget nem érő sorozat pereg, hanem a BL csapatunk 1995. áprilisi Megyeri úti 3:1-es emlékezetes győzelme. Atyaég! Emlékszel? Megyeri út, 22 ezer néző, fergeteges hangulat, Keller „Kohut-szögből” szerzett bombagólja, majd Lisztes 30 méterről lőtt parádés találata amit Páling szemfüles gólja zárt zöld-fehér keretbe. „Hol van már a tavalyi hó!” – Francois Villont idézve rázzuk meg a fejünket, mert nem csak az emlékezetes 1995/96-s szezon tűnt el, de az a fajta idegi bénultság is, mely egy Fradi-Dózsa meccs előtt költözik belénk. Jó lenne tudni az okát, bár sejtjük, sőt talán tudjuk is, de még sem akarjuk megfejteni és még sem akarjuk keresni a megoldást. Inkább hadakozunk egymással, vénázunk és bénázunk, inkább egy óriási kivitetőt állí­tunk a Sas árnyékába, buszokon szállí­tjuk a szurkolókat (ilyen kevés Fradista régen volt már a Megyeri úti derbin) a Népligetből Újpestre az M0-n mint ha városnézésre mennének, vagy inkább a fotel süppedő ölelésébe zuhanunk és azon elmélkedünk, hogy vajon hová is tűnt az a bizonyos hó. Nagyon nincs ez jól, tudja ezt mindenki, de a közeledés helyett inkább „tolódunk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →