Ritkán szoktam az aktuális fotelszurkolós jegyzetemben előhozni a dicsőséges múltunkat, de tegnap amikor Uzuni belőtte a harmadikat és látszott, hogy a lila szín falfehérré változik, elővillantak a múlt emlékképei. Azon már meglepődni sem tudtunk, hogy a a megyeri úti csárda egyre szomorkásabb vendégei utoljára 7 éve tudtak átélni hazai pályán győzelmet az örök riválisok ellen, melyre 2021 elején nem fogadtak volna egy lyukas garassal sem (már a reménykedésük is a köddé vált). De ez legyen az ő gondjuk, még gyerekként hallottam nagypapám örök érvényű „gondolatát”, miszerint olyan érzés lehet lila mezben felülni a lelátóra, mintha Riska tehenet fellépetnénk a Colosseum küzdőterére az oroszlánok ellen. Utána még tett néhány kiegészítést az eredményre is, de azokat inkább most nem idézném, hiszen visszaemlékezve azoktól még nagymamám is pironkodott, amit egy „ezt ne a gyerek előtt Ernő” mondattal próbálta lezárni, mire nagypapi arcára olyan mosoly húzódott, melyet soha nem lehet feledni. De most Riska tehén sorsán túl (aki mellesleg hosszú, békés életet élt), jöjjünk vissza a jelenbe, Uzuni harmadik góljához, amikor eszembe rémlett egy „íjbajnokság”, benne öt vesszővel a dózsások szívébe, melynek már harminc éve. Akkor csak „vesszőztünk”, nem jutott eszünkbe egy újságot, vagy egy tortát csináltatni, ami idővel már meg is rohadt a hűtőbe, de még sem akarják kidobni, mert legalább van mire emlékezniük. Dátumot nem írtam, de mindenki tudja, mire célozgattam, és mikor az utolsó percben Vécsei a negyediket is bevágta, az örömtáncom legszívesebben az órát is visszahajtotta volna néhány percet, hátha jön még az ötödik nyílvessző is, de aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen bár a történelem többször szokta ismételni önmagát, mégsem szabad egy napon említeni az akkori ötöst és mostani négyessel. Egyrészt mert mindkettőnek meg lesz a történeti jelentősége, másrészt 1-2 évvel Nyíl győztes debütálása előtt is rúgtunk már négy gólt a Megyeri úton, és annak a forgatókönyve jobban hasonlít a tegnapi derbihez, igaz akkor a vége felé a hazaiaknak is sikerült bevenni Zsiborás Gabi kapuját. Akkor is „csak” egy gólt tudtunk lőni az első félidőben, majd a második elején jött a második (akkor is öngól!), onnantól már csak egy jól játszó Fradi és egy vergődő Újpest volt a pályán…akkor még Dózsa ként, amit manapság már nagyon nem szeretnek a megyeri úti csárda egyre halványabb lilába öltöző vendégei, aki közelebb vannak a másodosztálytól mint Makó lovag Jeruzsálemtől. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A keddi barcelonai BL csoportkörös bemutatkozásunk után (még mindig enyhe bizsergés közepette tudom elhinni, hogy újra tagjai vagyunk az „elitnek”), szombaton két klasszikus is várt ránk. A spanyolok „el Clásicóját” a fociélményen túl azért említem, mert egy kicsit valószínűleg mi is hozzájárultunk a Barca sima verségéhez. Talán túlzásnak tűnik, de akik látták, azoknak biztosan feltűnt, hogy a „törpe zsenivel” az élen a 60. perc környékétől már képtelenek voltak felvenni a versenyt a Real játékosaival. Pedig Koeman próbálkozott, szinte sortcserélt, de azoknak akiknek vinni kellett volna a szekeret, már ólomlábakon tébláboltak a pályán. Amikor kedden nyilvánvalóvá vált, hogy a katalánok nem pihentetnek ellenünk az év egyik legfontosabb hazai mérkőzésére, már az is fokozta a bizsergést a Fradista szívünknek, még akkor is, ha a vége egy ötös lett, de nem megalázva, nem játszi könnyedséggel, hanem heves küzdelem árán. A negyedik góljuk után látható volt Koeman arcán, hogy igen, most már zsebben a három pont, meg lehet nyugodni és lehet készülődni az el Clásicóra. Arra valószínűleg nem számított, hogy a 5-1-s győzelem után maradnak „nyomok”a lábakban, melyek pont a Real elleni mérkőzés hajrájában hatnak majd leginkább a játékosaira. Szombat hat óra magasságában látva a Barca „kipukkanását” már a derbi járta körül a „fotelt”, vajon a keddi 90 perc nálunk milyen nyomokat hagyott a csapaton. Mert bármennyire is örök élmény fellépni a Camp Nou zöld gyepére, a derbi nekünk is „klasszikus” már 115 éve, meghatározva Fradista mivoltunkat. A 230. azért is volt különleges, hiszen egy Barca-Kijev „szendvics” közé lett ékelve, és még ott van a Covid, mely egyre jobban támadja a hétköznapokat. 15 ezer szurkoló maszkba burkolva elég szürreális látványt nyújtott, de a biztonság az első, bár vannak kétségeim, hogy ez elegendő. Ilyen körítés mellett (amit néhány füstbomba is „ékesített”) mi is történt a 230 derbin a Groupama-arénában? Csak a szokásos, folytatva az elmúlt évek hagyományát simán nyertünk a lilák ellen, újra szomorúságot hozva a megyeri-csárda egyre fogyatkozó hívei számára. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy néhányszor már megfogadtam, nem írom le többször a történelem ismétlődési képességét, de most mégis „kénytelen” vagyok megszegni a vállalásomat. — Bíró úr, nem én vétkeztem, szerettem volna tartani a fogadalmat, de a történelem játszadozik velem, minden áron bizonyítani akarja, hogy bizony neki van igaza. Ezzel meg nem szabad vitába szállni, a végén még megharagszik és becsukja előttem az ajtaját, kizár 120 év varázslatából. Legfeljebb az ablakon bekukucskálhatok, ahol fel-fel villanhat egy-egy örökké emlékezetes győzelem, bajnoki cím, de az is megeshet, hogy büntetésből megkapom az 1984/85-s bajnoki évet, okítás céljából. Ezt nem tehetné meg velem, ezért inkább ráhagyom az ismétlődés tudományát, ráadásul most éppenséggel igaza is van. Valójában a történelemnek mindig igaza van, legfeljebb vannak olyanok akik szeretnék azt átírni. Ilyen átíró betegségben szenvedők mindig is voltak (még Shakespeare is beleesett ebbe a „hibába”), a jelenben tegnap késő este óta főleg a Megyei úti átfestett kocsmában próbálják minden bánatukat a maradék 10 éves, romló, poshadt tortába fojtani. Megértem a lila szín kedvelőit (vannak még ilyenek?), lassan egy történész csapatot kell fogadniuk annak érdekében, hogy rátaláljanak arra a 90 percre amikor győztesen hagyták el a pályát a Fradi ellen. Frusztráló érzés lehet, amit még tetőz az idei bajnokság három vesztes mérkőzése, melyet a történelem számunkra olyan szép zöldre festett, hogy azt örökre bevéste az emlékeinkbe. A zöld a természet színe, fejlődést, harmóniát, termékenységet jelent. Az emberi szem számára, a legpihentetőbb szín. Számunkra még ennél is több, de ezt a Megyeri csárda lerobbant, ütött-kopott székein búslakodók soha nem fogják megérteni. Lassan eljutnak odáig, hogy kiteszik a városrész kapujára: bármire hajlandók vagyunk, akár elutazunk a világ végére is, de az Üllői út környékére semmi pénzért. És nem csak azért, hogy finoman szólva utálják e szent vidéket, hanem ha meglátják a középkörben Franck Bolit, ijedtükben nem a labda után kezdenek futni, hanem be az öltözőbe, annak is egy kicsinyke, elzárt, intim helyére. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy könyvet lehetne teleí­rni a derbik világáról. 115 éves közös történelem, kereshetném a párhuzamot a Százéves háborúval, mely valójában 116 évig, két évszázadon átí­velően tartott, és bár tényleg voltak olyan időszakok a derbik világában is amikor „háborús” viszonyok uralkodtak a két tábor között, de itt mégis csak sportról, a fociról van szó, ahol a „háború” csak egy jelző, hasonlóan a derbihez. Amit ráadásul először a Fradi-MTK meccsekre használtak, hiszen az Újpest a profi korszak beköszöntével vált csak komoly tényezővé. Mi szereztünk több bajnoki aranyérmet, de ők játszották a legtöbb NB I-s meccset köszönhetően annak, hogy minket az MLSZ 2006-ban száműzött a másodosztályba, ahonnan (már nagyrészt saját hibánkból), csak 2009-ben jutottunk fel. Az Újpest is kiesett egyszer az első osztályból (1911), de egy év után vissza is jutottak. 227 bajnoki mérkőzés, melynek a statisztikája már újból nekünk kedvez, benne számtalan örökké felejthetetlen mérkőzésekkel, legendás játékosokkal, teltházakkal, volt mikor a „csilláron is ültek”, és voltak kisebb-nagyobb balhék is, mint pl. 1998 őszén a Megyeri úton, amit csak azért emlí­tek meg, mert ezt követően kaptuk az első bajnoki zártkapus büntetést (1998. szeptember 26 – Győr). Ezzel el is jutottunk a jelenhez, a 228. derbihez, mely először a 115 év történetében zártkapus volt a járványhelyzetre való tekintettel. Írhatnám, hogy szokjam csak meg, ez a bajnoki év már í­gy fog befejeződni, de ezt egyszerűen nem tudom megszokni. Főleg egy derbi kapcsán. Csak egy pillanatra kell behunyni a szemem, és nem is kell túl „messzire” menni az időben, csak egyetlen évet, a 120 éves évfordulónkon aratott emlékezetes győzelemig. Telt ház, szerkesztőtársam unokájának első mérkőzése, Gala – Freed from desire slágerére táncikáló publikum…Ezek helyett ma este a Megyeri úton lépünk pályára, beleolvadva az esti szürkeségbe, bár felvillannak a fények, és lehet, hogy lesz bejátszott háttérzaj is, de ez csak nevében lesz derbi. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Azt tudtuk, hogy nehéz hét előtt állunk. Szombaton derbi, csütörtökön Moszkva az orosz „Honvéd” elleni EL-mérkőzés, majd ha ezen a két meccsen elfogy az üzemanyag, vasárnap tankolhatunk egyet Fehérváron. Nem egy könnyű menet és egy ilyen sorozat előtt reménykedhet és aggódhat is a szurkoló, hogy vajon a csapat bí­rni fogja-e ezt a trojkát. A szurkolók egyik részét ilyenkor csak az eredmény érdekli, jön a „mindegyhogyancsaknyerjünk”csatakiáltás, a másik rész (akiket örök elégedetlennek szoktak titulálni) az eredmény mellett a játék miatt is vesz jegyet és ül fel a lelátóra. Mondhatjuk, hogy ez í­gy természetes, és az Újpest elleni derbi előtt az agora is ettől a kettősségtől volt hangos. Vagyis inkább egy óvodai kiscsoport zsibongása töltötte be a teret és amikor Bockor barátom rázendí­tett egy „nótára”, csak a körülötte állók csatlakoztak, a néhány méterre tőlünk békésen sörözgetők csak mosolyogtak. Valahogy hiányzott az igazi derbi hangulat, mintha egy kicsit mi is fásultabbak lettünk volna, vagy csak előre megéreztük, hogy milyen gyötrelmes 90 perc vár ránk. Mert ha ezt előre tudjuk, valószí­nűleg sokkal többen maradnak távol és az előzetes 21 ezres eladott jegy / tényleges nézőszám között sokkal nagyobb lett volna a különbség (í­gy is elég soknak tetszik a háromezres mí­nusz). Az összeállí­tás okozott egy kis aggodalmat, hiszen Dvali, Frimpong és Heister sem volt tagja a kezdőnek, sőt még a nevezettek között sem találtuk őket. Így Botka került középre, aki már játszott ezen a poszton, de mégis csak szembeötlő volt, hogy három védőnk is sérült. Persze előfordul az ilyen, és mivel a csapat többi része nem okozott túl nagy aggodalmat, plusz az Újpest inkább a bajnokság középmezőnyében „vitézkedik”, ha nem is gondoltuk sétagaloppnak a derbit, de túl nagy izgalom, vagy feszültség a kezdő sí­pszóig nem telepedett ránk. Nem úgy a kezdő sí­pszó utáni 90 perc alatt… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →