Vasárnap reggel verőfényes napsütés ébresztett. Mintha a nap is üzenni akart, hogy kelj fel, pattanás ki az ágyból, vedd elő a szépen kivasalt mezt, sál a nyak köré simogatás gyanánt és indulás a derbire. Nem korai még? – nézek ki a fejemből, a komódon fénylő óra még csak hét órát mutat, Ej, ráérünk arra még Pató Pál uram, a ház nincs roskadófélben, a vakolat sem hámlik le, egyedül a nap vakít be az ablakon és próbál arra rákényszeríteni, hogy kikászálódjak az ágyból. De hát vasárnap nap, végre egy nap mikor nem kell 6-kor ébrednem, a derbi is csak késő délután kezdődik és bár ahhoz, hogy feltűnjön előttünk a Szentély és a hullámzó tömeg, közel két órát kell autózni, mégsem kell sietni, ráadásul el kellett telnie néhány percnek, hogy rájöjjek a nap sunyiságára, miért is akar engem már hét órakor kiparancsolni az ágyból. Ma tényleg derbi, jön az ősi ellenfél, nekünk csak dózsa (szerkesztőtársamnak dósza) még akkori is, ha a lila-fehér szurkolók ezt tiszteletlenségnek veszik, bár aki nem becsüli saját csapata történetét (mert hát 40 évig csak úgy hívták őket, sőt legnagyobb sikereiket is ilyen „toldalékkal” érték el), az a jelent sem érdemli meg. Mikor eljutottam a mélyenszántó éppenséggel nem nevezhető elmélkedésig, egy ennél még bizarrabbnak tetsző kérdés ötlött fel bennem. Vajon a jelen Újpest elleni mérkőzés még nevezhető derbinek? Hiszen az elmúlt években csak veszteni jöttek az Üllői útra, hét éve nyertek utoljára, azóta csak zakó zakó hátán. Oké, volt egy döntetlen is, de az is még Doll idejében, a német mestert követő Szerhij Rebrovval csak verés jutott a liláknak, valójában nem is értem, mi a fenének kísérik el a szurkolók őket, tán be vannak oltva szenvedés ellen, vagy azzal büntetik saját gyengeségüket, hogy végig akarják hallgatni a Fradi tábor nem éppen hízelgő ki nem ugrál strófáját? Ennél a pontnál kezdtem érezni, hogy ébredezek, hiszen mégis csak derbi, mégis csak közel teltház, fergeteges hangulat, már egy órával a kezdés előtt olyan zsibongással telik meg az agora, hogy már azért érdemes útnak indulni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Harmadszorra sikerült. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: légiesen, könnyedén, stílusosan a derbin, a mesterhármashoz igazodva, három góllal. Most ténylegesen könnyűnek érzem magam. Olyan, mintha a nap sugarain ülnék, mely az Üllői út 129 felett fénylenek és körbeölelik az üres arénát. Legszívesebben leugranék, egyenesen a C4 szektor közepére, ehhez csak be kell hunyni a szemem és már ott is vagyok, körülöttem a barátok ölelkeznek, táncolnak, a hangszórókból süvít a Freedom, majd ahogy a játékosok elébünk érnek, már a Queen legendás rigmusaival ünnepeljük az újabb bajnoki címünket. A harminckettediket! „Mi vagyunk a bajnokok, ez most nem a vesztesek ideje, mert mi állunk a világ tetején” – énekli varázslatos hangján Mercury a győzelem himnuszában. Az ünneplés valódi, a csapat ölelkezik, de a lelátó kong, mi nem lehetünk ott, csak a szívünk ölelése, de most a jelenünk komorsága mellett ez jelenti a boldogságot. 118 év telt el az első bajnoki címünk óta, több mint egy emberöltő, de a Ferencváros örök. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Szabadulni meg nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és  amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Most mégis csukjuk be az emlékezés nagykönyvét, mert az aranykönyv utolsó bejegyzése így szól: 2020/21, bajnok a Ferencváros! Harminckettedik alkalommal. Történelmünk során másodszor mesterhármassal, benne egy EL és egy BL csoportkörrel. Ez a csúcs, ez több mint aranybetű, egy gyémánt, mely számunkra megelőzi a világ legnagyobb drágakövét, amit Lesotho-ban bányásztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ritkán szoktam az aktuális fotelszurkolós jegyzetemben előhozni a dicsőséges múltunkat, de tegnap amikor Uzuni belőtte a harmadikat és látszott, hogy a lila szín falfehérré változik, elővillantak a múlt emlékképei. Azon már meglepődni sem tudtunk, hogy a a megyeri úti csárda egyre szomorkásabb vendégei utoljára 7 éve tudtak átélni hazai pályán győzelmet az örök riválisok ellen, melyre 2021 elején nem fogadtak volna egy lyukas garassal sem (már a reménykedésük is a köddé vált). De ez legyen az ő gondjuk, még gyerekként hallottam nagypapám örök érvényű „gondolatát”, miszerint olyan érzés lehet lila mezben felülni a lelátóra, mintha Riska tehenet fellépetnénk a Colosseum küzdőterére az oroszlánok ellen. Utána még tett néhány kiegészítést az eredményre is, de azokat inkább most nem idézném, hiszen visszaemlékezve azoktól még nagymamám is pironkodott, amit egy „ezt ne a gyerek előtt Ernő” mondattal próbálta lezárni, mire nagypapi arcára olyan mosoly húzódott, melyet soha nem lehet feledni. De most Riska tehén sorsán túl (aki mellesleg hosszú, békés életet élt), jöjjünk vissza a jelenbe, Uzuni harmadik góljához, amikor eszembe rémlett egy „íjbajnokság”, benne öt vesszővel a dózsások szívébe, melynek már harminc éve. Akkor csak „vesszőztünk”, nem jutott eszünkbe egy újságot, vagy egy tortát csináltatni, ami idővel már meg is rohadt a hűtőbe, de még sem akarják kidobni, mert legalább van mire emlékezniük. Dátumot nem írtam, de mindenki tudja, mire célozgattam, és mikor az utolsó percben Vécsei a negyediket is bevágta, az örömtáncom legszívesebben az órát is visszahajtotta volna néhány percet, hátha jön még az ötödik nyílvessző is, de aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen bár a történelem többször szokta ismételni önmagát, mégsem szabad egy napon említeni az akkori ötöst és mostani négyessel. Egyrészt mert mindkettőnek meg lesz a történeti jelentősége, másrészt 1-2 évvel Nyíl győztes debütálása előtt is rúgtunk már négy gólt a Megyeri úton, és annak a forgatókönyve jobban hasonlít a tegnapi derbihez, igaz akkor a vége felé a hazaiaknak is sikerült bevenni Zsiborás Gabi kapuját. Akkor is „csak” egy gólt tudtunk lőni az első félidőben, majd a második elején jött a második (akkor is öngól!), onnantól már csak egy jól játszó Fradi és egy vergődő Újpest volt a pályán…akkor még Dózsa ként, amit manapság már nagyon nem szeretnek a megyeri úti csárda egyre halványabb lilába öltöző vendégei, aki közelebb vannak a másodosztálytól mint Makó lovag Jeruzsálemtől. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A keddi barcelonai BL csoportkörös bemutatkozásunk után (még mindig enyhe bizsergés közepette tudom elhinni, hogy újra tagjai vagyunk az „elitnek”), szombaton két klasszikus is várt ránk. A spanyolok „el Clásicóját” a fociélményen túl azért említem, mert egy kicsit valószínűleg mi is hozzájárultunk a Barca sima verségéhez. Talán túlzásnak tűnik, de akik látták, azoknak biztosan feltűnt, hogy a „törpe zsenivel” az élen a 60. perc környékétől már képtelenek voltak felvenni a versenyt a Real játékosaival. Pedig Koeman próbálkozott, szinte sortcserélt, de azoknak akiknek vinni kellett volna a szekeret, már ólomlábakon tébláboltak a pályán. Amikor kedden nyilvánvalóvá vált, hogy a katalánok nem pihentetnek ellenünk az év egyik legfontosabb hazai mérkőzésére, már az is fokozta a bizsergést a Fradista szívünknek, még akkor is, ha a vége egy ötös lett, de nem megalázva, nem játszi könnyedséggel, hanem heves küzdelem árán. A negyedik góljuk után látható volt Koeman arcán, hogy igen, most már zsebben a három pont, meg lehet nyugodni és lehet készülődni az el Clásicóra. Arra valószínűleg nem számított, hogy a 5-1-s győzelem után maradnak „nyomok”a lábakban, melyek pont a Real elleni mérkőzés hajrájában hatnak majd leginkább a játékosaira. Szombat hat óra magasságában látva a Barca „kipukkanását” már a derbi járta körül a „fotelt”, vajon a keddi 90 perc nálunk milyen nyomokat hagyott a csapaton. Mert bármennyire is örök élmény fellépni a Camp Nou zöld gyepére, a derbi nekünk is „klasszikus” már 115 éve, meghatározva Fradista mivoltunkat. A 230. azért is volt különleges, hiszen egy Barca-Kijev „szendvics” közé lett ékelve, és még ott van a Covid, mely egyre jobban támadja a hétköznapokat. 15 ezer szurkoló maszkba burkolva elég szürreális látványt nyújtott, de a biztonság az első, bár vannak kétségeim, hogy ez elegendő. Ilyen körítés mellett (amit néhány füstbomba is „ékesített”) mi is történt a 230 derbin a Groupama-arénában? Csak a szokásos, folytatva az elmúlt évek hagyományát simán nyertünk a lilák ellen, újra szomorúságot hozva a megyeri-csárda egyre fogyatkozó hívei számára. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annak ellenére, hogy néhányszor már megfogadtam, nem írom le többször a történelem ismétlődési képességét, de most mégis „kénytelen” vagyok megszegni a vállalásomat. — Bíró úr, nem én vétkeztem, szerettem volna tartani a fogadalmat, de a történelem játszadozik velem, minden áron bizonyítani akarja, hogy bizony neki van igaza. Ezzel meg nem szabad vitába szállni, a végén még megharagszik és becsukja előttem az ajtaját, kizár 120 év varázslatából. Legfeljebb az ablakon bekukucskálhatok, ahol fel-fel villanhat egy-egy örökké emlékezetes győzelem, bajnoki cím, de az is megeshet, hogy büntetésből megkapom az 1984/85-s bajnoki évet, okítás céljából. Ezt nem tehetné meg velem, ezért inkább ráhagyom az ismétlődés tudományát, ráadásul most éppenséggel igaza is van. Valójában a történelemnek mindig igaza van, legfeljebb vannak olyanok akik szeretnék azt átírni. Ilyen átíró betegségben szenvedők mindig is voltak (még Shakespeare is beleesett ebbe a „hibába”), a jelenben tegnap késő este óta főleg a Megyei úti átfestett kocsmában próbálják minden bánatukat a maradék 10 éves, romló, poshadt tortába fojtani. Megértem a lila szín kedvelőit (vannak még ilyenek?), lassan egy történész csapatot kell fogadniuk annak érdekében, hogy rátaláljanak arra a 90 percre amikor győztesen hagyták el a pályát a Fradi ellen. Frusztráló érzés lehet, amit még tetőz az idei bajnokság három vesztes mérkőzése, melyet a történelem számunkra olyan szép zöldre festett, hogy azt örökre bevéste az emlékeinkbe. A zöld a természet színe, fejlődést, harmóniát, termékenységet jelent. Az emberi szem számára, a legpihentetőbb szín. Számunkra még ennél is több, de ezt a Megyeri csárda lerobbant, ütött-kopott székein búslakodók soha nem fogják megérteni. Lassan eljutnak odáig, hogy kiteszik a városrész kapujára: bármire hajlandók vagyunk, akár elutazunk a világ végére is, de az Üllői út környékére semmi pénzért. És nem csak azért, hogy finoman szólva utálják e szent vidéket, hanem ha meglátják a középkörben Franck Bolit, ijedtükben nem a labda után kezdenek futni, hanem be az öltözőbe, annak is egy kicsinyke, elzárt, intim helyére. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →